A három muskétás Egyiptomban
(az
1956-os arab-izraeli háború története)
Előzmények
1956-ban
a világpolitikát két esemény rázta fel: a magyarországi forradalom és a szuezi
válság néven ismert II. arab-izraeli háború. A cikk témája az utóbbi
konfliktus, melyben szerepet játszott az egész arab világ, de arab részről
katonailag csak egyetlen állam, Egyiptom vett részt benne. A szuezi válság nem
lehet pusztán arab-izraeli belügyként felfogni, mivel Anglia és Franciaország
révén két nagyhatalom tettlegesen is részt vett benne. Mindkét hatalom komoly
érdekeltségekkel rendelkezett a térségben: Anglia főleg a Szuezi-csatorna
révén, míg Franciaország az akkor javában folyó algériai háború megoldását
vélte megtalálni a Nílus mentén, ugyanis az ott folyó felkelés legnagyobb arab
támogatójaként Egyiptom lépett fel, aki nem csak Algériát támogatta, hanem az
egész arab világ felszabadító mozgalmait. Kairóban tevékenykedett a híres Abd
el-Krim emír, a rif háború egykori vezére, aki hiányosan felszerelt csapataival
öt éven harcolt a francia gyarmati hadsereg ellen Marokkóban. Így Kairó lett a
gyűjtőhelye az algériai szabadságharcosoknak is: Ben Bella, Huari Bumedien és
társai. Már Faruk király alatt tevékenykedhettek ezek a csoportok – több
kevesebb brit támogatással –, de az arab nacionalizmus igazi fellángolását az
1952-es katonai hatalomátvétel okozta, mikor a Mohammed Nagib tábornok és Gamal
Abdel Nasszer ezredes vezette nacionalista tiszti csoport – a Szabad Tisztek
Mozgalma – megdöntötte Faruk király hatalmát és egy évvel később, 1953 június
18-án kikiálltotta a köztársaságot, melynek első elnöke a Mozgalom vezetője,
Nagib tábornok lett, megtartva magának a miniszterelnöki posztot is. Ez nem csak
hogy Egyiptomot a pánarab törekvések központjává tette, hanem az el nem
kötelezett országok mozgalmában való részvételét is fokozta. Nasszer 1954-ben
átvette a hatalmat Nagibtó1 s ez a forradalom további radikalizálódását hozta.
Az új vezér szeme előtt a fáraók korabeli Egyiptom nagysága lebegett és ezen
ideológia nyomán egyesíteni kívánta az egész arabságot Marokkótól Iránig. Az
anyagi támogatáson túl jelentős szellemi befolyással bírt Egyiptom az arab
világban. Propaganda tevékenységet fejtett ki, melynek fontos eszköze volt a
kairói rádió, az Arabok Hangja. A főváros egyeteme, a X. században alapított
Al-Azhar – főleg az 1952-es fordulat után – vonzotta Algéria forradalmárait. A
Nasszer vezette egyiptomi külpolitika nemzetközi fórumokon is kiállt az arab
érdekek mellet és a francia érdekek ellen: az 1955-ös bandungi értekezleten (az
el nem kötelezett országok első jelentős nemzetközi találkozóján) támadta a
francia gyarmati politikát. Algéria értékét számos fontos dolog növelte a
franciák szemében: ekkor kezdték feltárni a Szahara hatalmas olajkincsét és a
kutatófúrások hatalmas készleteket jeleztek. A francia atomkísérletek
színhelyéül szintén Algéria szolgált. A francia jelenlét jogilag is igazoltnak
tűnt, mivel Algériát Franciaország részének tekintették, annak tengerentúli
megyéjeként. Presztízs okokból sem engedhettek: az 1954-ben kitörő felkeléssel
egyidőben szenvedtek súlyos vereséget Vietnamban. Az immár két éve húzódó
algériai konfliktus a vietnami kudarccal együtt szinte szükségessé tette, hogy a
francia kormányzat valamilyen sikert produkáljon s ehhez kitűnően megfelelt egy
gyors hadjárat Egyiptomban. Ahogy nőtt az arab felszabadító és forradalmi
mozgalmak ereje, úgy nőtt a szakadék az arab világ és Párizs között. Az
arab-francia ellentét miatt a térségbeli francia politika egyetlen
szövetségesének jóformán csak Izrael kínálkozott.
Anglia
érdekeit alapvetően a Szuezi-csatorna határozta meg. Ez a stratégiai
jelentőségű víziút angol ellenőrzés, a csatorna-övezet pedig angol megszállás
alatt állott. A megszállást szabályozó okmányt 1936-ban írták alá. Ez a
szerződés elismeri Egyiptom függetlenségét, de olyan pontokat tartalmazott,
melyek látszólag teljes mértékben garantálták az örökös érvényességet. A
politikai és gazdasági befolyást garantáló szerződést kiegészítette a Csatorna
katonai megszállása. Egészen az 1952-es fordulatig London érdekeit nem
fenyegette veszély a piramisok országában. Faruk uralma – bár alatta is voltak
függetlenségi törekvések – nem fenyegette az angol szupremáciát Kairóban. A
forradalom, a monarchia megdöntése a kezdettől nyugtalanította az angol
politikát. Nagib uralma alatt még reménykedhetett a londoni kormány, de a
nasszeri hatalomátvétel s az ahhoz kapcsolódó radikális politika valósággal
sokkolta az angol vezetést. Minden okuk megvolt az aggodalomra: 1954. október
19-én a Churchill vezette angol kormány kénytelen aláírni Egyiptommal egy
egyezményt, melyben vállalja, hogy csapatait 20 hónapon belül kivonja a
csatornaövezetből, cserébe Kairó elismeri a csatorna nemzetközi státuszát. A
csatorna rendkívül fontos szerepet játszott főleg Anglia, de Nyugat-Európa
számára is, gazdaságilag, katonailag és politikailag egyaránt. Igaz ugyan, hogy
a csatorna részvényeinek nagy része a francia kézen van s csak kisebbik
hányadát birtokolja London, de éppen az utóbbi tény miatt nagyobb az angol
befolyás: míg a francia részvényeket rengeteg kisbefektető birtokolta, addig az
angol állam a kezében lévő részvény tömeggel egyetlen jogi személyként fellépve
a legnagyobb részvényessé vált s döntő befolyást szerzett a Csatorna
Társaságban. A Társaság magas osztalékot fizetett a részvényekre s ez jelentős
pénzbevételhez jutatta a brit államot. Anglia számára tehát a tengeri
összeköttetés zavartalan biztosítása volt a kulcskérdés, de jelentő volt számára
az átkelési díjakból származó jövedelem is.
A
történet következő szereplője Izrael. A zsidó állam kikiáltása óta szemben áll
mindegyik arab országgal. A többi arab ország labilis belső helyzete miatt a
legnagyobb veszélyt ellenfele Egyiptom jelentette. Az I. arab-izraeli háború
lezárása óta Izrael, hasonlóan a többi arab országhoz, főleg Egyiptomhoz,
készült a következő összecsapásra, melynek bekövetkezését mindkét fél látta.
Izrael tisztában volt vele, hogy Kairó arab integrációs törekvéseinek egyik
akadálya a zsidó állam léte. Nasszer, aki harcolt az első Izrael elleni
háborúban, a cionizmusban, az erős külföldi hatalmak által támogatott “Mózes
népében” a Nyugat trójai falovát látta. Az arab nacionalizmust ösztönözték azok
a szélsőséges cionista nézetek is, melyek a “Nagy Izrael” megteremtését
hirdették. Izrael, bár az előző háborúban jelentős katonai sikereket aratott,
kedvezőtlen stratégiai helyzetét területszerzéssel, tehát egy újabb háborúval
akarta kiküszöbölni. Ennek érdekében intenzív külpolitikába kezdett, melynek
célja, hogy megszerezze a Nyugat és főleg Egyesült Államok politikai és anyagi
támogatását. Ahogy nőttek Párizs és London ellentétei Kairóval, úgy fokozódott
az izraeli-angol-francia politikai és katonai együttműködés. Ez 1953-ig szinte
a nullával voltak egyenlő, sőt ellenségesek is voltak. A zsidó politika másik
része arra irányult, hogy fokozza az arab táboron belüli ellentéteket.
Kihasználta Egyiptom arab hegemóniára való törekvését, amely főleg a gazdag
olajtermelő államok, Irak és Szaúd-Arábia érdekeit sértette. Izrael a győztes
háború után hozzálátott hadereje modernizálásához. A fejlesztés az ötvenes
években, 1954-től gyorsult fel: modern fegyvereket vásárolnak, a tiszteket
egyre növekvő számban külföldi – főleg angol és francia – katonai iskolákba
küldik tanulni. A katonai kapcsolatok Moshe Dajan vezérkari főnök 1954 májusi
párizsi látogatásával kezdődtek: már az év végén egyezményt írt alá Simon
Peresz izraeli külügyi államtitkár és Diomedes Catroux francia hadügyi
államtitkár korszerű fegyverek – AMX harckocsik, lokátorok, Ouragan és Mystere
harcirepülőgépek – szállításáról. A hadsereg fejlesztése során a fő hangsúlyt
páncélos csapatok és a támadó légierő kapta, emellet hangsúlyt helyeztek az
ejtőernyős alakulatokra is. A gyalogságot igyekezték ellátni modern páncélozott
szállítójárművekkel és teherautókkal. A szárazföldi csapatok átszervezése során
alapvető harcászati egység a dandár maradt. A dandár, alárendeltségében lévő
csapatok fegyverneme szerint lehetett gyalogos, gépesített, páncélos és
ejtőernyős. A dandárok többsége még gyalogos dandár, de jelentős részt
képviselnek a modern fegyvernemek, a páncélos és gépesített csapatok. A
dandárokat harccsoport parancsnokságoknak rendelték alá s így hadosztályszintű
magasabb egységeket hoztak létre, megkönnyítve a csapatok irányítását. A
katonák magas szintű harci kiképzést kaptak és igen magas szinten volt a
hadsereg harci morálja. 1952-1954 között az egyiptomi-izraeli határon
viszonylagos csend uralkodott, kisebb támadások, harci cselekmények főleg a
jordán-izraeli, szír-izraeli és a libanoni-izraeli határon folytak. Ez
szervesen illeszkedett az izraeli külpolitikába is, mivel így tovább mélyítette
az arab országok közti ellentéteket. Az egyiptomi határon 1954. után újultak ki
az összecsapások. A hadsereg hadműveleti terveinek kidolgozása 1952-ben
kezdődött, majd miután felmerült az angol és francia fegyveres erőkkel
végrehajtott akció lehetősége, a haditervet egyeztették a Muskétás-tervvel (a
közös angol-francia haditerv fedőneve) és végleges formában a Kades-1 fedőnevet
kapta. A terv szerint a támadást Déli Parancsnokság hajtja végre, állományában
6 gyalogos és 3 páncélos és gépesített dandár hajtja végre. A támadás fő célja
a Sínai-félsziget északi részének elfoglalása, s ha ez sikerül, akkor védelmi
vonal kiépítése a Csatorna keleti partján. Az 1956. október 25-én kiadott
végrehajtási utasítás 1956. október 29-re jelölte ki a támadás napját. Az
elérendő célokhoz hozzá vette a Tirán-szoros elfoglalását, s így a szoros
egyiptomi blokádjának a feloldását.
Egyiptom
az első arab-izraeli háború után szintén fejleszteni igyekezett haderejét. A
modernizálás üteme az 1952-es forradalom után nagy lendületet. Újraértékelték
az első háború tapasztalatait. Személyi változtatásokat hajtottak végre és
átszervezéseket eszközöltek. Korszerű haditechnikát szereztek. Jelentősen
növelték a repülőgépek, páncélosok és lövegek számát. Nem csak a fegyveres
erőket fejlesztették, hanem jelentő erőfeszítéseket tettek a gazdaság
fejlesztésére is. Ekkor merült fel az asszuáni gát építésének a gondolata is. A
nagyratörő elképzelések meghaladták az ország erejét. Mivel az építkezések
finanszírozása nem állt rendelkezésre elegendő belső tőke, ezért Nasszer
segítségért fordult az USA-hoz, Angliához és a Világbankhoz. Közben 1956.
júliusában a britek befejezik a csatorna-övezet kiürítését és július 13-án az
utolsó angol katona is elhagyja Egyiptomot. Július 19-én J.F. Dulles amerikai
külügyminiszter tudatja az egyiptomi követtel, hogy az Egyesült Államok
elutasítja országa hitelkérelmét és nem támogatja a gát felépítését. Ezután
Anglia, majd végül a Világbank is elutasító választ adott. Fehér Ház döntésének
hátterében egy erősödő amerikai Izrael-lobby állt és az, hogy az USA déli
államai tartottak az egyiptomi gyapot versenyétől. Erre válaszul, azzal az
indokkal, hogy az építkezéshez szükséges pénzt előteremtse, Nasszer július
26-án bejelenti az Egyetemes Szuezi Csatorna Társaság államosítását (1956. évi
285. tv) , annak bevételeivel együtt. A törvény 3. cikkelye értelmében “az
államosított társaságnak mind Egyiptomban, mind külföldön lévő javai és jogai
zár alá kerülnek.” Vagyis az angol állammal egyetemben a francia
kisrészvényesek tömegei vesztették el értékpapírjukat s ezzel jelentős
jövedelemtől estek el. Egyiptom ekkor került igazán a világpolitikai érdeklődés
középpontjába. Ennek hatására persze Moszkva szemében is felértékelődött a
térség jelentősége. Megnőttek az szovjet fegyverszállítmányok, az akkor
legkorszerűbb fegyverekből: 1955-től folyamatosan érkeztek a MIG-15-ös vadászgépek, IL-28-as bombázók és
’56-ra a brit csapatok kivonásával együtt megérkeztek az első szovjet katonai
tanácsadók is. Az államosítás után felmerült egy Egyiptom elleni azonnali
ejtőernyős támadás lehetősége, de brit és francia kormányok ezt
visszautasították. Ellenben a vezérkarok megkezdték a haditerv kidolgozását,
mely végleges formában a Muskétás fedőnevet kapta. A terv szerint a tengeri és
a légideszantok támadása november 7-én kezdődik Port-Szaid térségében. Második
ütemben a deszant alakulatok elfoglalják Port-Szaidot és megkezdik
előrenyomulásukat dél felé. Harmadik ütemben a szárazföldi csapatok teljes
hosszában elfoglalják a Csatornát és november 17-re befejezik a harcokat.
Egyiptom védelmi koncepciója, miután az ország nem készült fel a támadó
háborúra, a Csatorna feletti ellenőrzés megtartását tűzte ki célul. Ennek
előterét, a Sínai félsziget megvédését alárendelte a Csatorna-övezet
megtartásának, tehát a védelmet bizonyos területfeladás árán kívánta
megvalósítani. Mivel nem találtak békés megoldást a válságra, elhatározást
nyert a katonai akció megvalósítása. Formálódott egy “ fölközi-tengeri antant”
Anglia, Franciaország és Izrael részvételével. Az október 23-án kezdődő titkos
sevresi találkozón a támadás időpontjául november 7-t tűzték ki. A két fél
hadereje bár egymással nem volt szimmetrikus, az erőviszonyok hozzávetőleg
egyenlőnek mondhatók. A katonai erőviszonyokat a következő táblázat
szemlélteti:
|
|
Izrael |
Anglia |
Francio. |
Összesen |
Egyiptom |
Erő- viszony |
|
Összes katona (fő) |
100 000 |
|
|
|
150 000 |
|
|
Részvevő létszám |
45 000 |
13 500 |
8 500 |
67 000 |
50 000 |
1.3:1 |
|
Részvevő dandár |
12 |
3 |
1 |
16 |
13 |
1.2:1 |
|
Részvevő csoport, ezred |
— |
— |
1 |
|
3 |
|
|
Harckocsi (db) |
400 |
30 |
20 |
450 |
530 |
1:1.2 |
|
Páncélo- zott jármű (db) |
450 |
30 |
20 |
500 |
200 |
2.5:1 |
|
Tábori löveg |
150 |
30 |
20 |
200 |
500 |
1:2.5 |
|
Harci repülőgép (össz.) |
136 |
70 |
45 |
251 |
180 |
1.4:1 |
|
Működő harci r.gép |
117 |
70 |
45 |
232 |
70 |
3.2:1 |
Számszerű adatok mögött azonban látni kell az egyiptomi
haderő gyenge kiképzettségét, harci morálját. Számba kell venni a szövetségesek
modernebb szintű vezetési módszereit, jobb hírközlő hálózatát, a katonák és a
tisztek magasabb kiképzettségi fokát. Igaz ugyan, hogy az egyiptomi hadsereg is
modern haditechnikával rendelkezett, azonban kevés volt az új harci eszközökkel
bánni tudó katona. Jellemző, hogy nem volt annyi képzett arab pilóta, mint
amennyi repülőgépe volt a légierőnek (ez a hátrány megmarad a következő
Izraellel vívott háborúig). Így a repülőgépek nem csak műszaki okok, hanem
pilótahiány miatt sem tudtak repülni.
A
hadviselő felek hadrendje az előzőleg kidolgozott haditervek szerint alakult. A
résztvevő csapatok elhelyezkedését a lásd a 1. sz. térképen.
A háború
A harci
cselekmények az izraeli vezérkar október 25-i végrehajtási utasításának
megfelelően október 29-n, 17.00-kor kezdődtek. Ekkor az izraeli légierő 16
Dakota szállítórepülőgépe egy megerősített ejtőernyős zászlóaljat dobott le a
Mitla-hágónál, azzal a feladattal, hogy a hágót lezárva akadályozzák az
egyiptomi erők visszavonulását. Az ejtőernyős dandár többi része, a főerők
pedig előrenyomultak el-Kuntilla irányába és előörsei felvették a kapcsolatot a
ledobott deszanttal. Erre az egyiptomi vezetés a Csatornát védő csapatok
állományából küldött ki erőket, hogy vegyék fel a harcot az izraeli
ejtőernyősökkel, míg a páncéloshadosztály egységei parancsot kaptak
ellentámadásra és az izraeli erők átkarolására. Az ejtőernyősök parancsnoka
visszavonulást rendelt el, a hágó végül egyiptomi kézen maradt. Október 30-án
reggel az izraeli Középső Harccsoport is megindította támadását az
Abu-Ageila–Um-Katef körzetében lévő egyiptomi védelmi rendszer felé, ahol a
védelmet a megerősített 3. hadosztály látta el. A támadó egységek 22.00-kor
indították akciót a védelem ellen, de a rohamot visszaverték, majd az egyiptomi
csapatok ellentámadást indítottak. A kezdeti siker után a támadás összeomlott
az izraeli légierő csapásai alatt. November 1-én végrehajtott izraeli támadás
is kudarcot vallott, ezért a harccsoport parancsnoka úgy döntött, hogy a
támadás irányát áthelyezi.
A
háborúval egyidőben folytak a csatározások a diplomáciai frontokon is. Az
október 30-i angol-francia ultimátumot – melynek lényege a harcoló csapatok
visszavonása, a Csatorna-övezet angol-francia megszállása s a csatorna
megnyitása – az egyiptomi fél visszautasította. 31-én az izraeli kormány
leállította csapatait – kivéve az Akabai-öböl mentén előrenyomuló dandárát – s
védelembe helyezte őket. Október 31-én este Kairó környékének és a
Szuezi-csatorna bombázásával megkezdődött az angol-francia csapatok támadása. A
légitámadás után az egyiptomi főparancsnokság elhatározta, hogy a Sínai-félszigeten
védekező csapatait visszavonja a Csatorna védelmére. A visszavonás lehetőséget
adott Izraelnek az offenzíva újbóli megindítására. Így a Középső Harccsoportnak
sikerült elfoglalni az Abu-Ageila–Um-Katef védelmi rendszert és előrenyomulni
Bír-Gifgagán keresztül a Csatorna felé. November 1-én reggel az Északi
Harccsoport is akcióba lépett a haditengerészet támogatásával a rafahi védelem
és a Gáza ellen. A visszavonulás miatt itt csak egyiptomi utóvédek
tartózkodtak, de ezeknek is sikerült lelassítani annyira az Északi Harccsoport
előrenyomulását, hogy az arab főerők biztonságban átkelhettek a Csatornán a
nyugati partra. November 2-ra az izraeliek 15 km-re megközelítették a
csatornát. November 3-ra a gázai övezet is zsidó kézre került. A Tirán-szorost
ellenőrző Sarm-es-Sejk ellen a 9. gyalogos dandár alakulatai támadtak. Az
Akabai-öböl partjával párhuzamos sivatagi ösvényen nyomultak előre, az út
azonban véget ért a sivatagban, így dandár támadása lelassult. Ezért a
hadvezetés az eddig a Mitla-szorosban harcoló ejtőernyős dandárt vezényelte a
9. dandár megsegítésére. November 4-re este az izraeli haderő elérte a Kades
tervben rögzített támadási célt. A Biztonsági Tanács tűzszüneti felhívását
Izrael csak Sarm-es-Sejk visszafoglalása után fogadta el, de szövetségesei
kérésére halogatta annak életbe lépését, végül teljesíthetetlen feltételeket
szabott s Egyiptom kénytelen volt elutasítani, a következő ENSZ felhívást pedig
Anglia megvétózta. A nemzetközi tiltakozások elkerülésre a szövetségesek a
támadás idejét előrehozták november 5-re. Hajnalban, légitámadás után
ejtőernyősök értek földet Port-Szaidnál és Port-Fuadtól délre. Heves harcok
alakultak ki, melyben az egyiptomi erők nagy veszteségeket szenvedtek. Rövid
tűzszünetet kértek, de utána rögtön kiújúltak az összecsapások. Másnap reggel
angol tengerészgyalogosok szálltak partra Port-Szaidnál, míg francia
idegenlégiós egységek Port-Fuadnál. Délelőttre összeomlott az egyiptomi védelem
és délutánra Port-Szaid az angolok, Port-Fuad pedig a franciák kezére került.
November 7-re újabb támadást terveztek, de ez már elmaradt, mivel a kormányok
elfogadták az ENSZ újabb tűzszüneti felhívását.
A
tűzszünet ellenőrzésére a ENSZ határozatnak megfelelően a megállapodás
ellenőrzősére ENSZ békefenntartó erőt jelöltek ki, hét zászlóalj erősségben. A
békefenntartók az egyiptomi-izraeli határ egyes szakaszain, a gázai övezetben
és Sarm-es-Sejkben helyezkedtek el. Izrael a nemzetközi nyomás miatt négy hónap
alatt kivonta csapatait a félszigetről, december 22-én pedig az angol-francia
csapatok elhagyták a Csatorna-övezetet. A két ország állampolgárai, javaik
hátrahagyásával, szintén elhagyták Egyiptomot. A felhívás elfogadásban nagy
szerepe volt a két legerősebb nagyhatalomnak, az Egyesült Államoknak és a
Szovjetuniónak. Az USA – mely Anglia és Franciaország szövetségesének számított
– politikáját alapvetően befolyásolta az, hogy éppen az elnökválasztás éve volt
s Eisenhower nem kockáztathatott egy fegyveres konfliktust, ahol akár a
szovjetekkel való konfrontáció is elképzelhető, másrészt az USA-ban erős volt
az arabbarát olaj-lobby, amelynek – de az Államoknak is – érdeke az arab olaj
biztonságos forgalma. A Szovjetunió fellépése megmutatta, hogy tényleg a
legerősebb nagyhatalmak közé tartozik: úrrá lett két konfliktuson is, rendezte
a magyar forradalmat és a szuezi válságot. Kiállt legfontosabb közel-keleti
szövetségese, Egyiptom mellet, ezzel biztosította magának nemcsak Kairó, hanem
számos arab ország barátságát. Bulganyin szovjet miniszterelnök Párizzsal és
Londonnal folytatott tárgyaláson kijelentette, a Szovjetunió kész a legnagyobb
katonai erő ( értsd: nukleáris fegyverek) bevetésére, ha nem hagynak fel az
intervencióval. Az angol-francia befolyás a térségben rendkívűl meggyengült, a
hatalmi vákuumot részben az USA, részben a Szovjetunió töltötte ki. A két
nyugat-európai hatalom hatalmas presztízsveszteséggel járó fellépése
megmutatta, hogy másodrendű nagyhatalmak, önálló fellépésre az USA akarata
ellenében nem képesek. A vállalkozás kudarca miatt Anthony Eden angol miniszterelnök
lemondásra kényszerült, helyét H. MacMillan foglalta el. Franciaországban a
szuezi kaland csak felgyorsította a válság kiteljesedését, ami majd
1958-ban, a IV. Köztársaság bukásában
csúcsosodik ki. A háborúból Nasszer megerősödve került ki, hiszen a katonai
kudarc ellenére megtartotta pozícióit s a Szovjetunió segítségével politikailag
vereséget mért az angol-francia törekvésekre. Igaz, a Csatorna csak 1957.
áprilisában –
mikor kiemelték az elsüllyedt hajókat – kezdett el újra működni. Ettől kezdve vált Izrael az Egyesült
Államok legkomolyabb szövetségesévé a térségben s innentől számítható az
erőteljes szovjet-arab együttműködés.
Kiss Gábor
Felhasznált irodalom:
Egedy Gergely: Nagy-Brittania története 1945-1987. Bp.
1991.
Fischer Ferenc: A megosztott világ. Bp. 1993.
Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945-1988. Bp.
1989.
Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982. Bp. 1985
Németh Zoltán: A magyar kérdés és a szuezi válság az
ENSZ-ben az ’56-os forradalom napjaiban. in: Belvedere Meridionale Kiskönyvtár
3. Szeged 1992
Oszetzky Tamás: Arab-izraeli háborúk 1948-1982. Bp. 1984
Salgó László: A szuezi háromszög 1956. Bp. 1986