Néhány gondolat a „Védelmi felülvizsgálatról”

A cikk 2003 tavaszán készült, az akkor épen aktuális haderő reform kapcsán, de sosem jelent meg. Tartalma azonban sajnos sok szempontból még ma is aktuális.

A különböző botrányok, és a gazdaság állapota miatt viszonylag kevés szó esik a haderő átalakításáról. Ha a napi sajtóban mégis megjelenik ezzel kapcsolatban valami hír, akkor az elsősorban a laktanyabezárásokról, és ezek várható következményeiről szól. Ez persze nem véletlen, hiszen emberek megélhetése, jövője függ ettől. Így minden bizonnyal a honvédelmi miniszter előtt álló legnehezebb csaták is a laktanyabezárásokhoz, elbocsátásokhoz fognak kötődni. Érdemes volna azonban a védelmi felülvizsgálat alapjául szolgáló doktrínát megvizsgálni. Miért volt szükség egy újabb „haderő reformra”, egy újabb drasztikus átalakításra, amikor az előzőnek még az első üteme sem fejeződött be?

Az új védelmi doktrína olyan célokat állít a Magyar Honvédség elé, mintha hazánk a térség vezető katonai hatalma lenne. A feladatok és célok meghatározásánál nem kisebb államokat hoznak fel követendő példának, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország. Nem veszik figyelembe hazánk geostratégiai helyzetét, vagy a laikusok számára is nyilvánvaló katonai és gazdasági különbségeket. Tényként kezelik vágyaikat (ami egy átlag polgárnál talán megengedhető, de nem egy felelősen gondolkodó politikusnál vagy katonánál), hogy a térség biztonságpolitikai helyzete kielégítő, s ebben 10-20 év alatt nem is következik be változás. A honvédséget olyan új feladatokra kívánják felkészíteni, (az ország védelme helyett) amelyekhez sem külpolitikai, sem gazdasági érdekünk nem fűződik. Ebből kifolyólag úgy szerelik le a hadsereget, hogy a Kárpát-medencében kialakuló fegyveres konfliktus esetén még halvány esély sem marad a sikeres ellenállásra. A változások szükségességét azzal támasztják alá, hogy a honvédség fegyvereit, s képességeit az amerikai hadseregével hasonlítják össze, s hogy az országot fenyegető legnagyobb veszélyként a terrorizmust állítják be.

Az olyan jól hangzó, és a változások szükségességét magyarázó kifejezések mint: „Nagy hadseregek kis képességekkel”, „Védelem a határokon túl”, „Kollektív felelősség vállalás”, vagy „Új típusú fenyegetések megjelenése” jelentős hatással lehetnek egy olyan állam hadseregének kialakítására, mint az USA. A magyar gazdaság képességei és lehetőségei azonban még azt sem teszik lehetővé, hogy érdekeinket a Kárpát-medencében hatásosan képviseljük, nem beszélve többezer kilométeres távolságokról.

Persze lehet mondani, hogy 2001. szeptember 11-e után megváltozott a külpolitikai helyzet, és hogy a hadsereg továbbra is elavult technikai színvonalon áll, s nem képes megfelelni az új kihívásoknak. Ezért van hát szükség az átalakításokra.

Aki átolvassa a koncepciót megnyugodva tapasztalhatja, hogy a reform megadja a választ az új problémákra, s a fájdalmas szervezeti változások mellett jelentős technikai fejlesztéseket is tartalmaz. Ilyen a gépjármű fejlesztési program, az URH rádiók beszerzése, a vadászrepülőgép program, a háromdimenziós lokátorok üzembe helyezése. De sok milliárdot kívánnak áldozni a katonák életkörülményeinek a javítására is. Ezen a területen a katonai egészségügy, a lakás és laktanya rekonstrukciós program, az új egyenruhával való felszerelés kapnak kitüntető figyelmet.

A baj csak az, hogy ezek a technikai fejlesztések mind szerepeltek a korábbi haderőreformban is. Az új koncepció semmilyen lényeges változást nem hozott a hadsereg technikai modernizációjában. Az Orbán–kormány idején elindított programokon kívül egyetlenegy új fegyverrendszernek a beszerzését sem tervezik!

Ha viszont a technikai modernizáció, és a katonák életkörülményeinek javítása terén nincs változás, akkor felmerül a kérdés, milyen új elemet tartalmaz a védelmi felülvizsgálat, ami növeli az ország védelmi képességeit, s mi a valódi oka a „felülvizsgálatnak”?

Az egyik legfontosabb indok az átalakításra, hogy a jelenlegi keretek között a hadsereg hosszú távon finanszírozhatatlan, s például 2006-ra le kellene állítani a haditechnika korszerűsítését is. Ez minden bizonnyal fedi is a valóságot, annál is inkább, mert a korábbi elképzelésekben egyrészt javuló gazdasági helyzettel számoltak, másrészt a sorkatonaságot még jó ideig nem szűntették volna meg, csupán a behívottak létszámát kívánták fokozatosan csökkenteni. Az a politikai döntés azonban, hogy 2006-ra szerződéses katonákkal váltják fel a sorállományt, azt eredményezte, hogy a hadsereg fejlesztése a korábbi program alapján kivitelezhetetlenné vált. A 2002-re kialakított létszámviszonyok szerződéseses katonákkal való feltöltése olyan többlet terhet rótt volna a hadseregre és az országra, amelyet csak a honvédelmi kiadások drasztikus megemelésével lehetett volna finanszírozni. A sorkatonaság megszüntetéséből tehát egyenesen következik, hogy a hadsereg létszámát le kell faragni. A védelmi felülvizsgálat legfontosabb célkitűzése tehát nem más, mint egy újabb drasztikus létszám csökkentés.

A sorkatonaság felszámolásával keletkező finanszírozási problémák mellett van azonban egy másik, nem kevésbé fontos ok, ami miatt szükség volt, van a „Védelmi felülvizsgálatra”. Sajnos azonban – akárcsak a sorkatonaság megszüntetésénél –, ebben az esetben sem szakmai, katonai okokról van szó, hanem politikáról.

Egy ostoba politikus számára ugyanis a HM békében nem nyújt sok szereplési lehetőséget. Mondhatni, aki a Honvédelmi Minisztérium élére kerül, az a politikában parkoló pályára került (a mai politikai életben ugyanis nem lehet a tradíciókból megélni). Egy, már folyamatban lévő reform esetén a felmerülő problémák, kérdések a szakmán, a katonákon kívül nem érdekelnek senkit, nem mozgatják meg a társadalom széles rétegeit. Az olyan kérdések, s az ezek körül esetleg kialakuló szakmai viták, mint például hogy milyen új vegyvédelmi ruhát, vagy páncéltörő rakétát rendszeresítsünk nem visznek tömegeket az utcára, s ezekről nem fognak hetekig beszélni az emberek. Nincs tehát lehetőség a médiában való folyamatos szereplésre, ami egy politikus számára az „életben maradás”, a hatalomért folytatott harc alapja.

Egy új haderő reform azonban egészen más. Ez már olyan esemény, amivel bekerülhetünk a hírekbe, sőt a hírműsorok rendszeres szereplőivé válhatunk. A társadalom amúgy is katonaság ellenes. Ha tehát átalakítjuk a honvédséget azzal az ígérettel, hogy egy jobb, korszerűbb, olcsóbb hadsereget hozunk létre, s mindemellett még a sorkatonaságot is megszüntetjük, bizton számíthatunk a „nép” támogatására. Ráadásul más, hasonló nagyságrendű eseménnyel, „reformmal” szemben, nekünk komoly ellenállásra nem is kell számítanunk. Hiszen amikor elbocsátásokról van szó, csak az a néhány száz vagy ezer ember fog tiltakozni, aki elveszíti az állását. A többiek pedig inkább hallgatnak, hiszen senki nem akar felkerülni a leszerelendők listájára. Ezen felül a hadsereg merev hierarchia rendszere eleve kizárja az alulról jövő bírálat lehetőségét (na nem mintha az élet más területén túl nagy teret kapna). A civilszféra esetleges kétkedését pedig könnyedén háríthatjuk, mert bármely innen érkező támadást dilettáns megnyilvánulásnak bélyegezhetünk: hiszen mit érthet egy polgár katonai ügyekhez? Már csak néhány magas rangú katonai vezetőt kell előléptetéssel, megbízásokkal magunk mellé állítunk, s nyert ügyünk van. Vagyis egy haderő reform nagyon jó reklám lehet!

A hadsereg átalakításának tehát nem katonai, s még csak nem is külpolitikai okai vannak, hanem belpolitikai. Az átalakítás nem az ország védelmi képességeinek növelését szolgálja, hanem bizonyos körök politikai ambíciót. A védelmi felülvizsgálat legfontosabb célja pedig nem a fejlesztés – ami nehéz feladat, szakmai ismereteket, sok időt, és nem utolsó sorban fantáziát követel –, hanem a leépítés, ami egyszerűen, gyorsan, katonai ismeretek nélkül is végrehajtható.

A magyar hadseregre minden évben milliárdokat költünk, hogy adott esetben képes legyen megvédeni minket, vagy legalább olyan veszteséget okozni az ellenségnek, ami fájdalmassá teszi győzelmét. De a fő kérdés jelenleg az, hogy ki védi meg a hadsereget a magyar politikusok támadásaitól?

Részletesen és sokáig lehetne még tárgyalni a védelmi felülvizsgálat elemeit. Az olyan nyilvánvaló hülyeségekkel kezdve, mint például a 100%-on felüli feltöltöttség, ami egy cipőboltban talán elképzelhető, de egy katonai alakulat esetében érthetetlen, értelmetlen. De lássuk most talán a három legaktuálisabbat, legfontosabbat: a külpolitikai helyzet értékelését, a honvédség haditechnikai eszközeinek színvonalát, és a terrorizmus elleni harc kérdését.

Az alapkoncepció egyik sarokpontja, hogy térségünkben 10-20 éven belül nem lehet számítani háborús konfliktusra. Az események menetét azonban számtalan tényező befolyásolja, s a világ általában nem úgy működik, ahogy azt a politikusok szeretnék. Elég lehet egy váratlan természeti vagy gazdasági katasztrófa, és a jövő máris nem várt események egész áradatát zúdíthatja ránk. Szövetségi rendszerek, államok omolhatnak össze néhány év vagy hét alatt, miközben új hatalmak emelkednek fel. Arra, hogy a politikusok elképzelései, és a végül bekövetkezett események időnként menyire távol állnak egymástól, lássunk néhány mindenki által ismert példát: amikor 1985-ben Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió főtitkára, s meghirdette óvatos reform elképzeléseit, még senki nem sejtette, hogy hat év múlva megszűnik a Varsói Szerződés, és felbomlik a Szovjetunió. Vagy ki gondolta volna 2001 augusztusában, hogy néhány hét múlva ledöntik a World Trade Centert, majd októberben az USA elfoglalja Afganisztánt, s alig két év múlva megtámadja Irakot. Ezekre az eseményekre mindenki emlékszik, s nem kell akadémikusi fokozat ahhoz, hogy belássuk 10-20 év alatt nagyot változhat a világ. Érthetetlen tehát a koncepció kidolgozóinak magabiztossága. Annál is inkább, mivel egy hadseregnek az a dolga, hogy a legrosszabbra, a háborúra készüljön fel. Mit jelent a világpolitika változása a Magyar Honvédség szempontjából? Azt, hogy bár jelenleg nem fenyegeti hazánkat háborús konfliktus, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy három-öt év múlva ez még mindig így lesz.

A túlzott biztonságérzetből egyenesen következik a haderő reform egy másik fontos eleme, nevezetesen, hogy a jelenlegi külpolitikai helyzetből adódóan nincs szükségünk számottevő nehézfegyverre. Épeszű ember azonban nem dobja ki az esernyőjét, csak, mert néhány hétig nem esik az eső. Egy hadsereg békebeli életében öt-tíz év rövid idő. Ma egy fegyver vagy fegyver-rendszer beszerzése, hadrendbe állítása évekbe telik. Elég csak a Grippen-ekre gondolni. A gépek bérleti szerződését 2001 decemberében írta alá a kormány, s akkor az országba érkezésüket 2004-re tervezték. De bármely más eszközt is felhozhatnánk példának. Hiszen nem elég egy fegyvert megvásárolni, azt le is kell gyártani, szállítani, s ami talán még a fentieknél is időigényesebb: ki kell képezni a katonákat a használatukra! Egy új fegyverrendszer hadrendbe állítása tehát rendkívül időigényes folyamat. Az idő mellett van azonban egy másik fontos tényező is. Ez pedig nem más, mint a pénz. Az új technikai eszközök beszerzése rengetegbe kerül. Egy új M1 Abrhams harckocsi ára például több mint 4 millió dollár.

A csúcstechnológiát jelentő eszközök beszerzése még a nálunk jóval gazdagabb országoknak is gondot okoz. Nem számíthatunk tehát arra, hogy a most leselejtezni kívánt harckocsik, tüzérségi eszközök, stb. helyett, ha úgy hozza a helyzet modern, a kor színvonalán álló eszközöket tudunk majd beszerezni. Vagyis ha a magyar hadsereg minden derülátó elemzéssel szemben öt-tíz éven belül mégis háborús konfliktusba sodródna, azt azokkal a fegyverekkel fogja megvívni, amelyekkel jelenleg rendelkezik. Ha most nincs harckocsink, 5-10 év múlva sem lesz, ha viszont ma 238 T-72-es páncélosunk van, akkor -ha csak ki nem vonják egy részüket - 5-10 év múlva is 238 lesz. (persze, ha továbbra sem költünk rájuk használhatatlanok lesznek).

A megváltozott stratégiai célok mellett a nehézfegyverek, fegyver-rendszerek kivonásának, alakulatok, egységek felszámolásának másik fő érve, hogy korszerűtlenek, elavultak, nem ütik meg a kor színvonalát, vagy már használhatatlanok. És valóban, a hadsereg legutóbbi beszerzéseit (pl. a 3 dimenzós radarok) leszámítva a technikai eszközökre általában igazak ezek a állítások. De mit takar az elavult, korszerűtlen kifejezés ma?

Az ezredfordulón a legmodernebb és minden bizonnyal leghatásosabb haditechnikai eszközparkkal az Egyesült Államok rendelkezik. Az amerikai hadsereggel összevetve, a honvédség technikai színvonala katasztrofális. Az USA 2003-as évre elfogadott költségvetésében a védelmi kiadásokra 399 milliárd dollárt (!) szántak. Ezzel összehasonlítva az MH költségvetése 2003-ban kb. 1.1 milliárd dollár.

De nem csak a Magyar Honvédségnek ilyen rossz a helyzete. Az USA egymaga többet költ hadseregére, mint az utána következő húsz ország együttvéve. E húsz ország közt pedig olyan katonai hatalmak találhatók, mint Oroszország, Kína, India, Németország, Nagy-Britannia, vagy a haderőreform kapcsán többször említett Franciaország. Ezek az országok mind lényegesen kevesebbet költenek hadseregükre, mint az USA. Amiből pedig az következik, hogy kutatásra, fejlesztésre is jóval kevesebb jut. Vagyis katonailag lemaradnak, lemaradtak. Ma a világon katonai téren egyetlen állam sem bírja a (fegyverkezési) versenyt az Egyesült Államokkal. Az USA-hoz viszonyítva valamennyi állam hadserege ilyen vagy olyan szinten, de korszerűtlen fegyverekkel rendelkezik. A védelmi kiadások közt meglévő különbségből az következik, hogy – jelenleg –, sok más állam haderejéhez hasonlóan a magyar honvédségnek sincs esélye arra, hogy felzárkózzon a világ élvonalához, az USA-ról nem is beszélve.

Csinálhatunk azonban egy másik összehasonlítást is, s ez az ország szempontjából sokkal fontosabb. Ebben az esetben a honvédség technikai színvonalát nem a világ élvonalát jelentő hadsereg(ek)ével, hanem térségünk, Kelet–Közép Európa fegyveres erőivel vetjük össze, köztük a NATO-hoz velünk együtt csatlakozott államokéval. Ebben az esetben a magyar honvédség technikai színvonala már korántsem olyan kétségbeejtő. Hadseregünk fegyverzete a térség más fegyveres erőivel egy szinten van. Persze ha valaki a részleteket vizsgálja, könnyen találhat olyan eszközöket, amelyek egyik vagy másik országban jóval korszerűbbek, hatásosabbak, mint amivel mi rendelkezünk, de általánosságban mégis elmondható, hogy a honvédség technikai színvonala megüti a térség fegyveres erőinek a színvonalát.

Biztonságunk szempontjából jó volna ha jobb és több eszközzel rendelkeznénk. De a baj elsősorban nem a technikai színvonallal van, hanem a meglévő eszközök hadrafoghatóságával. Ez pedig már az elmúlt 20 év katonai és politikai vezetésének felelőssége.

Szólni kell még a védelmi politika új céljairól. A terrorizmusellenes harcról, a béketeremtésben való részvételről. Az új védelmi elképzelés szerint a haderő átalakításának egyik célja az, hogy a hadsereg fel tudja venni a harcot a terroristákkal. De hogy mire akarjuk felkészíteni katonáinkat, ahhoz először is a terrorista tevékenység sajátosságait kellene ismerni. Sajnos úgy tűnik a koncepció kiagyalóinak a hadviselés e fajtájáról sincs fogalmuk.

A terrorista harcmodor (az elnevezés a XX. század termése) gyökeresen különbözik a hagyományos hadviseléstől, sőt, a hozzá oly közel álló gerilla hadviseléstől is. Terrorista csoportok általában akkor szerveződnek, ha a nyílt fegyveres harc sikerére az ellenség döntő túlereje miatt nincs esély (itt természetesen nem a maffia, vagy a magányos elmebetegek által végrehajtott robbantásokról, és egyéb akciókról, vagy propaganda által terroristáknak hívott ám valójában gerilla hadviselést folytató erőkről a van szó). A terroristák nem viselnek egyenruhát, nincs „terrorista kitűzőjük”, vagy bármijük, amivel egy külső szemlélő egyértelműen megállapíthatja, hogy terroristával van dolga. A terroristák egyik legfontosabb sajátossága, hogy teljesen úgy néznek ki, mint egy civil, békés polgár. Ezzel szemben egy katona, egyenruhájával, fegyverével már messziről kirí a tömegből. És itt a hangsúly, a tömegen van! A terrorizmus lényege ugyanis az, hogy a harcot beviszik a városokba, ahol rejtve tudnak maradni akár az akció egész ideje alatt.

A technikai fejlődésnek köszönhetően ugyanis a természet (dzsungelek, mocsarak, hegyek, stb.) már nem feltétlenül nyújt elég védelmet a reguláris hadseregekkel szemben, ráadásul a katonai egységek elleni támadás is jóval kockázatosabbá vált. Így tehát a terroristák a polgárok közé vegyülnek, tulajdonképpen őket használják álcaként, s a katonai célpontok megtámadásának kockázatossága, és az elérhető pusztítás nagysága miatt általában a(z ellenséges) polgárok a célpontjai is.

A reguláris hadseregek már a gerilla hadviseléssel is nehezen birkóztak meg. A terrorista fenyegetéssel pedig egyetlen ilyen hadsereg sem képes sikeresen felvenni a harcot. Ennek oka egyszerű: fegyverei, harcászata nem terrorista akciók elhárításának céljából alakultak ki. Hanem, hogy egy másik reguláris (esetleg gerilla) hadsereggel szemben megállják a helyüket. Aki terroristák ellen küzd, az nem a hadsereget veti be, hanem a hírszerzést, és a rendőrség különleges alakulatait. A szárazföldi erők, a terrorista csoportok elleni harcban néhány elit, kommandó illetve felderítő alakulatot leszámítva, csak statiszta szerepet játszhatnak. Tevékenységük kimerül a különböző biztosító, őr, és járőr feladatokban, s e harcmodor esetén a légierő is igen korlátozott képességekkel rendelkezik (felderítés, precíziós csapások).

A magyar hadsereg jelenleg nem, s a tervek szerint nem is fog rendelkezni a fenti feladatokat ellátó korszerű alakulatokkal. Ebből következően a Magyar Köztársaság úgy harcolhat a legsikeresebben a terrorista csoportokkal, ha nem keresi velük a konfrontáció lehetőségét, s nem haragítja magára őket.

A hadsereg másik fontos feladata a béketeremtésben való részvétel volna. A jelenlegi koncepció szerint erre a feladatra legjobban a könnyű gyalogos alakulatok felelnek meg. A magyar könnyű gyalogság tűzereje, védettsége és mozgékonysága azonban messze elmarad a nyugati hadseregek hasonló alakulataitól. Mindez önmagában nem volna probléma. Azonban a békefenntartás nem veszélytelen dolog. Az úgynevezett harmadik világ háborús konfliktusaiban a harcoló felek fegyverzete egyenrangú, vagy modernebb(!), mint a mi katonáink eszközei. Ebből következően, ha ellenségnek tekintik őket, könnyedén megsemmisíthetik, vagy komoly veszteségeket okozhatnak csapatainknak.

Végezetül lássunk még néhány kérdést a „reformmal” kapcsolatban ami felmerülhet az emberben, és érdemes rajta elgondolkodni: Mi lesz a kivont fegyverekkel? Ki fogja őket őrizni, eladni, feldarabolni, vagy egyéb módon felhasználni? De főleg menyiért? Mi lesz a bezárt helyőrségekkel, laktanyákkal? Miként fogják őket hasznosítani? S mennyibe fog ez kerülni? Mi lesz az eladásra szánt honvédségi üdülőkkel? És főleg mennyiért fognak elkelni? De legfőképpen mért van szükségünk egy használhatatlan hadseregre, és mi lesz, ha mégsem úgy alakul a külpolitikai helyzet, ahogy várták?

Babos László