Libanon és a véres polgárháború (1975-1990)

 

 

(Házi dolgozat)

 

 

 

                                 

 

 

 

Készítette: Bauer Péter

Tartalomjegyzék

 

 

 

Bevezetés

 

I. Libanon története. Rövid áttekintés a függetlenné válásig

 

II. A második világháborút követő évtizedek

 

III. A polgárháború előzményei

 

IV. Az első szakasz (1975-1977) – Az államhatalom leépítése

 

V. A második szakasz (1978-1984) – Izrael beavatkozik

 

VI. A harmadik szakasz (1985-1990) – Az államhatalom újjászervezése

 

VII. A polgárháború következményei – Az események mai vonatkozásai

 

Kronológia

 

Irodalomjegyzék

 

Mellékletek

 

 

 

Bevezetés

 

A libanoni háborút sokféleképp jellemezhetjük: polgárháború, maronita keresztények és muszlimok közti vallásháború, palesztin-libanoni, palesztin-izraeli háború. A 15 éves periódus alatt ezen megközelítések közül mindig volt egy, ami éppen kidomborodott, megszabta a háború akkori arculatát. Ha azonban az egész időszakot tekintjük, egyik se mondható meghatározónak.

Az ellentmondásokkal teli arab világ minden ideológiai-politikai áramlata megtalálható- ebben az arab térség területének kevesebb, mint egy ezredét adó országban, Libanonban. A Közel-Kelet legnagyobb népsűrűségű országának tradíciója közösségei egyensúlyán és azok egymás iránti toleranciáján alapul. Ennek a kényes egyensúlynak a megbomlása következtében tört ki a 15 éves vallásháború, rengeteg szenvedést okozva a „Fehér sziklák országában” élő embereknek és hatalmas pusztítást okozva városaiban, infrastruktúrájában, nemzeti vagyonában.

 

I. Libanon története. Rövid áttekintés a függetlenné válásig

 

Libanon partjai már Kr. e. tízezer évvel igen népszerűek voltak a hajósok számára, kisebb településeket alapítottak, melyek pár évezred múlva városokká fejlődtek.

Az első jelentős megszállók a föníciaiak voltak, akik több városállamot is létrehoztak (Bejrút, Szidón, Türosz Büblosz). Ezek a városok meghatározó szerepet játszottak a kelet-nyugati kereskedelemben. A terület további megszállói időrendi sorrendben: hükszószok (Kr. e. 18. sz. ), hettiták (Kr. e. 14. sz.), egyiptomiak (Kr. e. 16. sz. és Kr. e. 13-12. sz.), asszírok (Kr.e. 8. sz.), babilóniaiak (Kr. e. 7. sz.) és a perzsák (Kr. e. 6. sz.).[1] Ezek után jöttek a görögök (Kr. e. 4. sz.), akiket a rómaiak követtek. Föníciát Palesztinával együtt Syria provincia részévé tették. A Római Birodalom kettészakadásával Libanon mai területe a Bizánci Birodalom része lett. Syria provinciát azonban meghódították a muszlimok (636), és a területet négy katonai körzetre osztották. Libanon a Dimask (Damaszkusz) körzetébe tartozott, és az éppen uralkodó muszlim dinasztiák gyakorolták a hatalmat (Omajjádok, Abbászidák, Fátimidák, Ajjúbidák, Mamelukok). 1516-17-ben I. Szelim török szultán meghódította a térséget, ezzel Libanon a 20. századig az Oszmán birodalom részévé vált (az oszmán Szíria magába foglalta Szíriát, Libanont, Palesztinát és Transzjordániát is). A drúzok a 12. században települtek be, és nekik, pontosabban a drúz Maan nemzetségnek jutott az a szerep, hogy részt vállaljon a körzet kormányzásában. Az emírek viszonylagos autonómiát kaptak az oszmánoktól, ami érthető, hisz földrajzi okokból (sok hegyvidék) rendkívül nehézkes lett volna az oszmánoknak saját kézbe venni a közigazgatást és a hatalomgyakorlást.

Folyamatosan éleződött a helyzet az addig domináns drúzok és az addigra európai kereskedelmi kapcsolatokat is kiépítő maroniták között, amely 1860-ban egy maroniták elleni mészárlásba torkollott. A franciák ezt nem hagyták annyiban, és kikényszerítették az északi, keresztények lakta terület autonómiáját (1864). A kormányzó mellé rendelt testület tagjait a különböző felekezetek választották meg. Ezzel az intézkedéssel teremtették meg a máig működő politikai konfesszionalizmus rendszerének alapjait.

Az I. világháború (1914-1918) francia és brit csapatok beáramlását jelentette Libanon számára, az antanthatalmak megszállták a térséget. A Sykes-Picot szerződés szellemében a San Remo-i kongresszus Franciaország mandátumterületévé nyilvánította, amíg képes nem lesz önmagát egyedül irányítani. A levantei francia mandátumot a Népszövetség is szentesítette és előírta, hogy Libanon gazdasági uniót hozzon létre Szíriával.

Az 1926-os (konfesszionális alapon létrehozott) alkotmány meghatározta az államhatárokat, ugyanakkor ügyelt arra is, hogy a hatalommegosztás vallási alapon történjék, ami máig az ország egyik sajátossága. „A 95. cikkely kimondta: Átmeneti jelleggel, az igazságosság és az egyetértés szellemétől vezérelve a közösségek méltányos képviseletet kapnak a közhivatalokban és a minisztériumokban.”[2] 1937-től az elnök mindig maronita keresztény, a miniszterelnök pedig szunnita muszlim.

Míg a maroniták meghatározó befolyásra tettek szert a politikában, addig a korábban nagy szerepet játszó drúzok háttérbe szorultak. „Az országban a meghatározó szerep a korábbi maronita-drúz kompromisszummal szemben a keresztény-muszlimra helyeződött át.”(2)

A II. világháború alatt a britek és a gaulle-ista erők felszámolták a vichysta uralmat, és 1941 karácsonyán ígéretet tettek egy teljesen önálló, független Libanon létrejöttére a térségben (Catroux tábornok kiáltványban fordult Libanonhoz és Szíriához: „eltörlöm a mandátumrendszert, és szabadnak és függetlennek nyilvánítom önöket.”). Az ígéretet hivatalos proklamáció is követte, de a háború végéig az ország szuverenitása csak „papíron” létezett. A parlamenti választások a maronita Besara el-Kúrit juttatták a köztársasági elnöki pozícióba, míg a miniszterelnök a szunnita Rijár al Szol lett. „Mindketten úgy akarták Libanont az arab országok közösségében megtartani, hogy megőrizzék az ország különleges karakterét és Európához fűződő kivételes kapcsolatait.

Azonban az alkotmányból minden mandátori utalást törölni igyekvő politikai erők a módosítás megszavazásakor szembesültek azzal, hogy a franciák nem kívánnak lemondani libanoni befolyásukról: a francia főbiztos eltávolíttatta az államfőt, a miniszterelnököt, feloszlatta a parlamentet és a franciabarát Eddét nevezte ki államfővé (1943). Azonban a brit ellenállás megtörte a franciákat és szabadon engedték a börtönbe vetett politikusokat.

Az 1946-os függetlenség maga után vonta az alkotmány módosítását: a kiegészítő paktum megszabta, hogy az országgyűlés elnöke síita, a hadsereg főparancsnoka maronita, a vezérkari főnök pedig drúz állampolgár legyen. További lényeges javaslat volt, hogy a keresztényeket és a muszlimokat az állami szervekben 6:5 arányban alkalmazzák. [Ennek alapján a 99 tagú nemzetgyűlésből 54 keresztény: 30 maronita, 11 görög keleti, 6 görög katolikus, 4 ortodox örmény, 1-1 örmény katolikus, protestáns és egyéb keresztény; 45 honatya pedig muzulmán: 20 szunnita, 19 síita és 6 drúz][3]. Hozzá kell még tenni, hogy „mind a 1943-as Nemzeti Paktum, mind a 1926-os alkotmány leszögezi, hogy a keresztények a lakosság 53, a muzulmánok 47%-át alkotják (1926-tól személyazonossági igazolványban fel kell tüntetni a vallási hovatartozást)”[4]  1946-ban az utolsó francia katonák is elhagyták az országot.

A függetlenné válás folyamatában rendkívül lényeges momentum volt, hogy az ország népei elfogadták, hogy a libanoni identitás egyszerre keresztény és muzulmán, és nem korlátozódik kizárólag az egyikre, illetve a másikra. Ebben szerepe volt az 1943-as belpolitikai incidensnek is, amely megszilárdította a libanoni egységet Ez az egység egymás kölcsönös elfogadásán alapult és szentesítette a konfesszionalizmuson alapuló politikai rendszert.

 

 

II. A második világháborút követő évtizedek

 

Az 1940-es évek közepére „az összlakosság lélekszáma elérte az 1 millió főt, melyből 530 ezer volt a keresztény (300 ezer maronita, 100 ezer görög ortodox, 60 ezer görög katolikus, 50 ezer örmény) és 470 ezer a muzulmán (210 ezer szunnita, 190 ezer síita, 70 ezer drúz).”[5]

1950-ben Szíria megszüntette a Libanonnal kialakított gazdasági- és vámuniót. 1951 nyarán a Szíriai Néppárt megölette Rijád Szol miniszterelnököt (válaszul az alapítójuk, Szaadé két évvel azelőtti kivégeztetésére). A helyzetre zsarnoki, központosítási törekvésekkel reagáló Kúrival nem csak a muzulmánok, hanem a maroniták is szembefordultak, kifogásolva, hogy a klánok közötti egyensúlyt is felrúgta, mikor szinte minden tisztségre saját klienseit nevezte ki. A rá nehezedő nyomás hatására Kúri 1952 szeptemberében lemondásra kényszerült. Az angolbarát Chamoun és a franciabarát Frangie közül előbbi szerezte meg a köztársasági elnöki pozíciót. Megválasztása egy hatéves nyugalmi periódus kezdetét jelentette. Azonban a Nyugattal való szimpatizálása és Nasszer- illetve EAK-ellenessége csak olaj volt a tűzre az Egyiptom-szimpatizáns muzulmán lakossággal szemben.

Az angolok 1955-ben létrehozták a szovjetellenes bagdadi paktumot, ami a Közel-Keletet is két táborra szakította. A térség államai közül a három legjelentősebb –Egyiptom, Szíria és Szaúd-Arábia – ezzel a szervezettel szembe került. A nyugatbarát libanoni vezetés (Chamoun az angolokkal szimpatizált) természetesen Irak felé orientálódott, de Számi Szohl miniszterelnök bölcsen a semlegességet választotta. Bölcsen, hisz az etnikai és vallási szempontból is rendkívül megosztott Libanon miniszterelnöke már egy ilyen határozott állásfoglalással felborította volna a konfesszionalista rendszer kényes egyensúlyát.

Az 1956-os szuezi háború után Anglia és Franciaország kénytelen volt szembenézni azzal a ténnyel, hogy elvesztették a befolyásukat a térségben. Az Eisenhower-doktrína a brit és francia befolyás elvesztésével keletkezett hatalmi űrnek az amerikai betöltését nyilatkoztatta ki, ami jelentős felháborodást szült az arab országok berkeiben. Libanon elsőként csatlakozott ehhez a doktrínához és egyedüliként a térségben, továbbra is diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn Franciaországgal és Angliával.

Chamoun nagy felháborodást váltott ki, mikor az alkotmányt mellőzve 1958-ban újra jelöltette magát. A harcokat egy baloldali újságíró meggyilkolása robbantotta ki 1958 májusában. A felkelés központja Tripoli volt, a libanoni arabizmus fővárosa. Chamoun - miután segítségkérése az Arab Liga és az ENSZ előtt is süket fülekre talált - az USA-hoz fordult. Először ott is elutasításra talált, de mikor Irakban Kasszem megdöntötte a hasemita királyságot, „Uncle Sam” segítségre szánta magát. 5000 katona szállt partra Khaldéban, de Chamoun így is kénytelen volt átadni a hatalmat az újonnan megválasztott Seháb tábornoknak. Az USA jelenlétével tehát sikerült diplomáciai úton megoldani a problémát. Az idegen csapatokat az ENSZ határozat értelmében kivonták Libanonból.

Az 1958-as háború egyik fontos következménye volt, hogy megerősödtek a hazafias jellegű tendenciák, több párt is ekkor alakult meg: az Eddé vezette Nemzeti Blokk, Dzsemájel Falangista Pártja, Chamoun Nemzeti Liberális Pártja a politikai paletta jobboldalán, illetve a Nemzeti Front (Dzsumblat a drúzok, Szálem a bejrúti, Karami pedig a tripoli muszlimok vezetője volt) a paletta baloldalán.

Seháb a maroniták és szunniták fokozódó ellentétét, lényegében a libanoniak erős megosztottságát úgy próbálta valamelyest orvosolni, hogy egy kabinetbe hozta minden csoport képviselőjét. Ugyanakkor ez a 18 tagú kabinet működőképesnek bizonyult!

1964-ben Charles Hélout lett a köztársasági elnök. A 60-as évek viszonylag nyugodtan teltek. Az 1967-es harmadik arab-izraeli háború kapcsán egy érdekesség: „Libanon volt az egyetlen arab ország, melynek pozitív a mérlege Izraellel szemben –egy, az ország légterébe berepülő izraeli gépet a libanoni légierő megsemmisített.”[6] Magyarország egyébként 1965-ben létesített diplomáciai kapcsolatokat Libanonnal.

A II. világháborút követő három évtizedben jelentős társadalmi-gazdasági változások mentek végbe. A mezőgazdasági lakosság 40%-ról 20%-ra csökkent.[7] A bérmunkások számának növekedése mellett a szolgáltató szektor uralkodóvá válása érdemel említést. A tercier szektorban dolgozók rendkívül magas arányának (1970-ben a munkavállalók 70%-át foglalkoztatta) oka nem a termelőerők fejlettségében, hanem Libanon sajátos geopolitikai helyzetében rejlik.

Az 1960-as években Libanon a közel-keleti térséget tekintve a jólét és a liberalizmus szigete volt. A bankbetétek az 1950-es 2,5 millió dollárral szemben az 1970-es évek elejére elérték a 8 milliárd dollárt(!). Az import 70%-a Nyugat-Európából származott, az export körülbelül ugyanilyen arányban irányult a Masrek országokba.[8] Libanont nem alaptalanul nevezték a „Közel-Kelet Svájcának”, hiszen a jólét magas volt a többi Masrek országhoz képest és a bankszféra meghatározó szerepet játszott a gazdaságban. Az ország vállalta a közvetítő szerepet az arab országok és a nyugati világ között.

Az egyenlőtlenségek fokozódása e reményt keltő folyamatok kísérőjelensége volt (A nemzeti jövedelem 50%-a a lakosság 4%-ának kezében összpontosult!)[9]. Az egyre gyakoribbá váló palesztin-izraeli összetűzéseknek helyszínt adó déli országrészről sokan áramlottak a hatalmas lehetőségekkel kecsegtető fővárosba, Bejrútba. Bejrút lakossága hatalmas mértékben megnövekedett, csaknem megháromszorozódott e három évtized alatt (A Franciaországot -tágabban Nyugat-Európát - és a közel-keleti piacot összekötő szerepe már a XIX. század közepétől kidomborodott).

 

 

III. A polgárháború előzményei

 

 

A polgárháború egyik előzményének tekinthető a palesztin menekültek számának elszaporodása, illetve Libanonba való befogadásuk. Az 1948-49-es háború indította meg az első menekültáradatot, 1949-re nagyjából 100 ezerre tehető a Dél-Libanonban élő palesztinok száma (egy részüket az ENSZ által létrehozott ún. UNWRA-táborokban helyezték el). 1967-ig ez a szám 160 ezerre emelkedett, de ez az emelkedés nagyrészt a természetes szaporodásnak tudható be. Azonban a harmadik arab-izraeli háború és a jordániai véres események („Fekete szeptember”) hatására 1972-re már csaknem negyedmillióra tehető a menekültek száma. A (csaknem 1 millió) Jordániában élő palesztinok politikai vezetői a jordán államon belül önálló palesztin állam létrehozását tervezték, a rezsim megdöntését tűzték ki célul. Husszein király azonban leszámolt velük. Erre a palesztinok Libanon felé vették az irányt, hogy ott folytassák, amit Jordániában abbahagytak („állam az államban” politika). 1982-re számuk félmillióra tehető, ami már önmagában is alkalmas volt a vallási egyensúlyra épülő libanoni társadalmi rend megbontására. A keresztények - akiknek kedvezett a konfesszionalista rendszer – kisebbségbe kerültek. A libanoni állampolgárok mintegy harmadát kitevő keresztények tartották kezükbe a gazdasági, társadalmi és politikai kulcspozíciókat. Azonban fontos hozzátenni, hogy Libanon nem adott állampolgárságot a befogadott palesztin menekülteknek (kivéve néhány száz keresztény palesztint), éppen a politikai rendszer védelmében.

1969 májusától októberig több összecsapás is volt a libanoni hadsereg és a PFSZ egységei közt. Ezeket a harcokat a november 3.-ai, kairói egyezmény igyekezett lezárni. Azonban ez a megállapodás sem hozhatott megnyugvást, a fegyveres konfrontáció 1971-ben újra kiújult. Ugyanakkor Libanon az 1969-es kairói szerződésben kedvező feltételeket biztosított a palesztin nemzeti mozgalom számára. Mozgásszabadságot ígért az államon belül és segítséget nyújtott a táborok megszervezésében. Mi több, még egy esetleges Izrael elleni háborúban is aktív katonai részvételről biztosította a palesztinokat.

Golda Meir, izraeli miniszterelnök kijelentése, miszerint Izraelnek joga van megtorolni a terrorizmust bármely állam területén, ahonnan az akciók kiindulnak, csak tovább fokozta a helyzet elmérgesedését.

A Libanonba befogadott PFSZ (amely 1970-ben az országba helyezte székhelyét) vezetése jó kapcsolatokat épített ki Kamal Dzsumblatt drúz belügyminiszterrel, aki felkarolta a palesztinok ügyét. Ezzel viszont ürügyet adott Izraelnek a beavatkozásra. A Libanon területéről Izrael ellen folyó szakadatlan palesztin betöréseket izraeli ellencsapások követtek. 1972-73 folyamán megszaporodtak az izraeli kommandóegységek betörései Libanon területére, ami csak olaj volt a tűzre és tovább fokozta az ellentéteket a libanoni kormány és a palesztin ellenállás közt. Állandósultak a tisztogató hadműveletek (a PFSZ három vezetőjét meggyilkolták), merényletek, robbantások. Dajan kijelentése sem adott okot a békében bizakodóknak. („Minden életet lehetetlenné teszünk Dél-Libanonban, amennyiben a libanoni kormány nem vet véget a palesztin ellenállás tevékenységének országában.”)[10]

A két vallási csoport összeütközése csak egyik tényezője volt a válságnak. 1950-ben Szíria megszüntette a Libanonnal kialakított gazdasági- és vámuniót, ami súlyos gazdasági nehézségeket okozott Libanonnak. Nagyrészt az olajárrobbanás hatására gazdasági válság jelei mutatkoztak Libanonban is, megbontva ezzel az 1943-as Nemzeti Paktumon alapuló konfesszionális politikai rendszert. Az infláció okozta drágulások sújtotta munkásságot mind gyakrabban lehetett sztrájkra mozgósítani. A baloldal megerősödött, amit az 1972-es választások eredményei is hűen tükröztek: a 99 képviselői helyből 24-et sikerült megszerezniük, ebből 5-öt a kommunista pártnak[11]. A muszlim erők és a baloldalt is magába foglaló Nemzeti Mozgalom célul tűzte ki a rendszer gyökeres átalakítását. Véleményük szerint a palesztinok támogatása is jelképezi, hogy Libanon az arab világ integráns része. Ezzel szemben a Nemzeti Front (később Libanoni Erők) hallani sem akart a rendszer megváltoztatásáról. A Libanonba menekült mintegy félmillió palesztinban látta a probléma gyökereit. Joggal tartott attól, hogy az ország keresztény-muszlim arculatában a muszlim jelleg erőteljesen kidomborodik, ami az eddigi politikai megegyezéses rendszert alapjaiban rengetné meg.

Az 1960-as évek végén, 70-es évek elején többször is csorbát ejtettek Libanon állam szuverenitásán 1968. december 30.-án az izraeliek a Middle East Airlines nevű libanoni légitársaság 13 repülőgépét robbantották fel Bejrút repülőterén, míg 1970. május 12.-én izraeli csapatok hatoltak be Dél-Libanonba.

Összefoglalván a polgárháború közvetlen kiváltó okait[12], meg kell jegyezni, hogy a keresztények kisebbségbe kerültek a muzulmánokkal szemben. A társadalmi egyenlőtlenség és a munkanélküliség nőtt. A palesztin jelenlét a libanoni muzulmán baloldalt erősítette, és ezzel a vallási egyensúlyon alapuló társadalom felbomlását okozta. Végül meg kell említeni a PFSZ Izrael-ellenes akcióit, amely izraeli ellencsapásokat eredményezett, amelyeknek leggyakrabban libanoni objektumok látták a kárát.

„A polgárháború periodizálását három problémakomplexum határozta meg.”[13] Az első szakaszt (1975-1977) az államhatalom teljes megbénítása jellemezte. A másodikat (1978-1984) Izrael azon elhatározása, hogy szétrombolja a palesztin ellenállást. A harmadikat (1985-1990) pedig az államhatalom újbóli megszervezése.

 

 

IV. Az első szakasz (1975-1977) – Az államhatalom leépítése

 

 

Az 1975-ös év januárjában Dzsemájel, a falangista párt vezetője már a Dél-Libanonban levő palesztinok távozását sürgette. Nem habozott élni a népszavazás eszközével sem, erre a fórumra akarta vinni az ügyet.

1975 februárjában a baloldali erők egyik központja, Szaida kikötővárosban a halászok tüntettek egy társaság ellen, mely halfeldolgozó üzemet akart építtetni. Ez a szunnita halászok érdekeit sértette, és tüntetést szerveztek. A dolog pikantériáját az adta, hogy a társaság fő részvényese a volt köztársasági elnök, Chamoun volt. Általános felháborodásra a tüntetést a hadsereg szétverte, ráadásul Szaida város palesztinbarát politikusa, Szaad is áldozatul esett a katonaság fellépésének.

Április 13.-án egy templomavatáson lelőttek két keresztényt, délután pedig egy busz 28 utasát – feltehetőleg falangisták - mészárolták le (19 palesztint és 9 libanoni muszlimot). A harcok először Bejrút különböző negyedeiben kezdődtek meg a palesztin fegyveresek és a keresztény milicisták között, majd átterjedtek az ország egész területére.

Miután Szohl miniszterelnök és a vegyes bizottság sem járt sikerrel a megbékélést folyamatának elindításában, a kormány május 15.-én lemondott. (Az újonnan kinevezett Rifai vezette katonai kormány három nap múlva ugyanerre a sorsra jutott.) Végül a köztársasági elnök, Frangié a szunnita Rasid Karamit bízza meg, akinek nemzeti megmentés kormánya reformokat helyezett kilátásba. Nyárra csitultak a harcok, viszonylagos nyugalom köszöntött be. Pozitív fejlemény volt, hogy a kormány bizalmat kapott a parlamentben, ami legitimálta helyzetét e rendkívül kaotikus viszonyok között is.

Azonban a békefolyamatok kibontakozásának gátat vetettek Izrael gyakori beavatkozásai, amik csak tovább szították az indulatokat. A háború elejét jellemezte, hogy a felek többször is próbáltak fegyverszünetet kötni, de az indulatok miatt végül mindig megszegte valamelyikük. Nehezítették a helyzetet az ad hoc megalakult bandák állandó garázdálkodásai.

A Zahle környéki összecsapások – a város keresztény rohamosztagosai megtámadták a környékbeli muzulmán falvakat – polgárháborúvá duzzasztották a korábbi összecsapásokat. Miután Bejrútra is átterjednek a harcok, a város kereskedelmi élete megbénult, a külföldiek tömegesen elhagyták a fővárost. Dzsemajel kérte az Arab Liga segítségét, amit Izrael fenyegetése követett, előrevetítve az intervenció lehetőségét.

Arafat, a PFSZ elnöke mérsékletre intette a palesztinokat. Miután a megbékélésre tett minden kísérlete kudarcba fulladt, október 29.-én a PFSZ beavatkozott a harcokba a Nemzeti Mozgalom oldalán, amit Izrael azonnal lereagált, katonai beavatkozást vetítve előre.

Novemberben bezártak az üzletek és a bankok Bejrútban. Ekkor még a jobboldali erők, 1976. január elején pedig már a baloldali erők és a palesztinok voltak előnyösebb helyzetben. Izrael hathatós támogatásával azonban fordult a kocka. Fennállt annak a veszélye, hogy a baloldali erőket szétverik, a palesztinokat pedig kiűzik Libanonból. Válaszul a jobboldali előretörésre, szíriai ellenőrzés alatt álló dandár erejű palesztin erő lépte át a szír-libanoni határt. Ahogy elérte Bejrútot, a palesztinok, a szír és libanoni hadsereg vezetése békét kötött. A tűzszünet azonban nem volt tartós…

A libanoni hadsereg nem volt természetesen egységes (a legtöbb tiszt maronita, a sorkatonák pedig muszlimok voltak). A muszlim elemek egy része - szolidaritást vállalva az üldözött palesztinokkal – dezertált és megalakították az Arab Felszabadító Hadsereget, amely csatlakozott a Nemzeti Mozgalomhoz. A muszlim erőket és a baloldal jelentős részét magába foglaló Nemzeti Mozgalom a következő év tavaszára kiterjesztette befolyását az ország területének 80%-ára. Az események hatására Frangié 1976 februárjában a muszlimok javára módosította a Nemzeti Paktumot (Amit már 1972-es választások óta egyre erősebben követeltek a Nemzeti Mozgalom). A kihirdetett Alkotmányos Dokumentum javaslata az volt, hogy a muszlimok ugyanannyi képviselői hellyel rendelkezzenek a parlamentben, mint a keresztények. Ugyancsak előirányozta, hogy a közhivatalok alsóbb szintjein biztosítsák a felekezetek közti esélyegyenlőséget. Ám amit mindenképp ki kell emelni: a Paktum tartalmazta, hogy „Libanon arab ország”. (Az 1943-as Nemzeti Paktum szerint „az arculata arab”.) A drúz Dzsumblatt vezette Nemzeti Mozgalom azonban nem volt elégedett a módosítással és nem ismert kompromisszumot. (Még Asszád szíriai elnök is megpróbálta jobb belátásra bírni, de eredménytelenül.)

A nagyhatalmakat tekintve sem az USA, sem pedig a Szovjetunió nem volt érdekelt az erőviszonyok megváltozásában. Szíria érdekei megegyeztek a szuperhatalmakéval, ami ahhoz vezetett, hogy Asszád állama szabad kezet kapott a libanoni beavatkozásban. (Ugyanis Szíria számára félő volt, hogy ha a Nemzeti Mozgalom nyer, Izrael ezt casus bellinek minősítette volna. Másrészről a keresztény erők győzelme pedig pozícióvesztést jelentett volna számára.) Mivel a muszlim erők jelentős fölénybe kerültek, Asszád a keresztény erők oldalán avatkozott be. (Nem kis arculcsapás volt ez az arab szolidaritásban bízó palesztin erőknek!) Szíria mindenképp meg akarta akadályozni, hogy Libanon részállamokra hulljon.

A csoportok politikai célkitűzéseiket tekintve jól elhatárolhatók voltak. A keresztény-konzervatív erők fő célja a status quo fenntartása volt, ami továbbra is biztosította volna uralkodó helyzetét mind a gazdaságban, mind a politikában. A palesztin mozgalmat is meg akarták gyengíteni, hogy ne lehessen befolyása az ország életében. A nemzeti-hazafias erők meg akarták törni előbbiek monopóliumát, fel akarták számolni a konfesszionalista politikai rendszert, és nyitottá akarták tenni Libanont az arab világ felé. Ennek megfelelően Libanont is az Izrael-ellenes koalíció részévé akarták tenni, miközben támogatták a palesztin törekvéseket. Ugyanakkor a PFSZ nem szívesen avatkozott belel az eseményekbe. Amikor így tett, mindig a baloldal, a nemzeti-hazafias erők szövetségeseként interveniált.

1976. június 1.-én a szíriai csapatok bevonultak Libanonba, elfoglalva az északi területek stratégiai fontosságú részeit. A keresztények vérengzéseit megakadályozandó, a rijadi arab csúcs egy békefenntartó egység felállításáról rendelkezett. Ám a szíriaiak adták a legtöbb katonát, ami már előrevetítette hosszabb ott tartózkodásuk lehetőségét. Ezt követően a megszűntek a harcok az ország nagy részén, az egyedüli kivétel Dél-Libanon volt.

A három részre szakadt országban állandósult az anarchia, a központi hatalom nem rendelkezett semmi befolyással az eseményekre. A tényleges hatalom a katonai milíciák kezében volt, akik kiskirályként uralkodtak az ellenőrzésük alá vont területeken. A keresztény milíciák vezetője Dzsemajel volt, ezek a katonai osztagok a Falange párt köré tömörültek. A muszlim oldal nem tudta fenntartani a vezetés folyamatosságát, ugyanis 1977 márciusában vezetőjüket, a drúz Dzsumblattot meggyilkolták. Fia, Valid követte őt, de korántsem volt olyan karizmatikus vezető, mint apja. A muszlim oldalon belül a síiták is elvesztették szellemi vezetőjüket, Musza Szadr-t, aki Líbiában „tűnt el” rejtélyes körülmények között. A palesztinok szervezettsége aggályokat szült szövetségeseiben, ami nem tett jót a baloldali egységnek.

 

 

V. A második szakasz (1978-1984) – Izrael beavatkozik

 

 

Izrael célja a PFSZ megsemmisítése volt. Ennek megfelelően a keresztényeket támogatták, fegyvereket és fontos információkat szolgáltatva a Dzsemajel vezette Falangénak. A jobboldali Likud párt győzelme és a Camp David-i megállapodás már sejthetővé tette, hogy Izrael aktivizálni fogja magát a térségben, igyekezve saját kezébe venni az események irányítását a PFSZ letörése érdekében. Azt akarta elérni, hogy a Nemzeti Front kerüljön ki győztesen a háborúból, majd a Camp David-ihez hasonló békét kössön Libanonnal.

1978. elején kiújultak a harcok a palesztinok és az Izrael támogatta jobboldali keresztény erők között. Izrael 1978 márciusában 30 ezer katonát küldött Libanonba és Tyr (Szúr) város kivételével elfoglalta a Litani folyótól délre levő országrészt. Az ENSZ határozott állásfoglalása nyáron kivonulásra késztette a zsidó államot, hátrahagyva egy 10 km mélységű övezetet, amit Szaád Haddad keresztény milíciájára bízott. Haddad 1979 áprilisában kikiáltotta a mintegy 100 ezer lakosú Libanoni Szabad Államot, de egyértelmű volt, hogy fennmaradása Izrael libanoni befolyását szolgálta, ezért a kortársak inkább bábállamként tekintettek rá.

Az 1970-es évek végére egyre nagyobb volt a széthúzás a Nemzeti Mozgalom táborán belül. A síita Nabih Berri Amal (Remény) nevű mozgalma a győztes iráni iszlám forradalom erőitől támogatást kapott és ennek megfelelően nagyobb részt kívánt magának a hatalomból.

1980-ban a jobb- és baloldali erők közti összecsapások Bejrútra és Észak-Libanonra is kiterjedtek. Megakadályozandó a további vérontást, megerősítették a szír békefenntartó erőket és kísérletet tettek a libanoni reguláris hadsereg megerősítésére.

A casus bellit az Izrael angol nagykövete elleni merénylet szolgáltatta. Rá három napra, 1982. június 6.-án elindította Libanon elleni offenzíváját, mely a „Békét Galileának” nevet viselte. Ez jelentette az ötödik arab-izraeli háború, illetve az első palesztin-izraeli háború kezdetét. Június 9.-én légierejük megsemmisítette Szíriának a Bekaá-völgyben felállított rakétakilövő állásait, majd megsemmisítette a szír légierő nagy részét. A 30 ezres hadsereg 13.-án Bejrút alatt egyesült a keresztények csapataival és megpróbálták bevenni a fővárost.

Végül a palesztinok belementek abba (nem kis részben Habib amerikai diplomata tevékenységének köszönhetően), hogy elhagyják Bejrútot egy nemzetközi haderő felügyelete mellett (Szeptember 1.-ére kivonultak a fővárosból).

A feszültségeket - ha lehetett még egyáltalán növelni – tovább fokozta, hogy Dzsemajelt köztársasági elnökké választották. Azonban Izrael, élen Beginnel meglepve konstatálta, hogy Libanon nem hajlott a gyors békekötésre, nem ismerte el a Libanoni Szabad Államot, sőt követelte az összes idegen haderő kivonását az országból. Szintén keresztülhúzta Izrael számításait a Reagen által benyújtott béketerv. A Shultz külügyminiszter által kidolgozott terv jogosnak vélte Izrael biztonsági igényeit, de a palesztinok igényét is az önálló államra. Ráadásul az volt az álláspontja, hogy a palesztinkérdés nem pusztán menekültkérdés, hanem ebben az esetben egy nép önrendelkezési jogát kell figyelembe venni. Ennek megfelelően kérte Izraelt, hogy állítsa le a palesztinai zsidó telepek további létesítését. A béketerv hivatkozott Camp Davidre és az ENSZ BT 242. számú határozatára.

Az arab államok is előálltak egy béketervvel, amit a fezi csúcson terjesztettek elő. (szept. 6-9) A dokumentum elismerte Izraelt, ugyanakkor javasolta egy független palesztin állam létrehozását, a PFSZ-t pedig a palesztin nép egyetlen törvényes képviselőjének ismerte el. A szovjetek sem maradhattak ki az állásfoglalásokból: az arab államokéhoz hasonló megoldási javaslatokat tártak a felek elé.

1982 őszén megalakult a síita radikális szervezet, a Hezbollah (Isten pártja), amely fegyveres segítséget kapott Irántól és Szíriától. A szervezet fő eszközei a harcban az öngyilkos merénylők robbantásai voltak, akik különböző katonai és civil célpontok elleni merényletekkel próbálták megtörni a megszálló hatalom erejét.

1982. szeptember 14.-én a falangisták vezetője, a köztársasági elnök bombamerénylet áldozata lett. Több sem kellett Izraelnek, a csapatok - Sharon (akkori hadügyminiszter) vezetésével – behatoltak Nyugat-Bejrútba, szabaddá téve az utat a keresztén milicistáknak, akik Hobeika (a Falange egységeinek parancsnoka) vezetésével betörtek a palesztin menekülttáborokba és mintegy négyezer embert gyilkoltak meg, köztük ezer libanoni síitát. Izrael ezzel megszegte az augusztusi megállapodást, mi több ő maga nyitott utat a vérengző milicistáknak, közvetve több ezer civil halálát okozva! A közvélemény felháborodása és a „Békét most!” mozgalom szervezte tüntetések hatására Izrael kivonta csapatait Bejrútból és tárgyalásokat kezdeményezett az új köztársasági elnökkel, Amin Dzsemajellel. (a meggyilkolt Basír Dzsemajel öccsével)

1983. május 14.-én a csaknem fél évig tartó tárgyalások egy egyezmény aláírásával végződtek, amely előírta, hogy minden külföldi csapatot ki kell vonni Libanonból. Ugyanakkor azt is meghatározta, hogy a déli részen létesíteni kell egy biztonsági zónát, mely izraeli felügyelet alatt kell, hogy álljon. Ez még mindig elfogadhatatlan volt a muszlim erőknek, a parlament sem ratifikálta az egyezményt. Dzsemajelnek lépnie kellett: felmondta az egyezményt, egyben megszakítva a kapcsolatokat Izraellel. Ezzel párhuzamosan Szíria fele kezdett orientálódni.

1984. januárra a nemzetközi haderő elhagyta Libanont, amit rá egy évre az izraeli csapatok kivonulása követett. Izrael – Rabin (libanoni ügyekért felelős miniszter) döntése nyomán - azért vonult ki, mert a keresztény alakulatok elutasították a felajánlott segítséget.

Izrael a libanoni megszállás alatt nem volt képes a palesztin vezetők likvidálására, a PFSZ infrastruktúrájának megsemmisítésére. A palesztinokra mért csapásai nem csak hogy nagy nemzetközi felháborodást váltottak ki, de a saját társadalmán belül is nagy elégedetlenséget szültek. Akciói nyomán az ellenállás gócpontjai Ciszjordániába és Gázába tolódtak.

 

VI. A harmadik szakasz (1985-1990) – Az államhatalom újjászervezése

 

Az államhatalom újjáépítésekor, a béke megteremtésének folyamatában Libanon nem nélkülözhette Szíria segítségét.

1985. decemberében a három legjelentősebb milícia, a keresztény Libanoni Erők (volt Nemzeti Front), a drúz Haladó Szocialista Párt és a síita Amal vezetői aláírták a Hárompárti egyezményt, ami megfelelt az 1976. februárjában aláírt Alkotmányos Dokumentum kisebb fajta módosításának. A dokumentum megosztotta a keresztény politikai erőket. Aoun, a hadsereg főparancsnoka úgy vélte, a dokumentum tükrözi az ország túlságosan nagy fokú elkötelezettségét Szíria iránt. Dzsemajelt be sem vonták a tárgyalásokba, így ő is elutasította a paktumot. A keresztények megvádolták a miniszterelnököt, a szunnita Rasid Karamét, hogy a hadsereg további erősítésének eszközével az elnök, Dzsemajel pozícióját próbálja stabilizálni. A mindent az egységért alapon lemondó Karame helyett a szintén szunnita, addigi oktatásügyi miniszter Szeli Hossz került a miniszterelnöki bársonyszékbe. (Karamét 1987. júniusában, lemondása után meggyilkolták)

Az 1988-as elnökválasztáson sem ment minden rendben. Szíria a maronita Frangiét jelölte, azonban a keresztények szavazástól való távolmaradása megakadályozta megválasztását. (Az USA másik maronita jelöltjét sem fogadták el) Végül sikerült Dzsemajelt rávenni, hogy nevezze ki Aount miniszterelnöknek, betöltetve vele a köztársasági elnöki pozíciót az érvényes választásokig. Így állt elő az a fura helyzet, hogy egyszerre két államfője lett Libanonnak, hisz Szelim Hossz nem mondott le.

A megoldást végül összarab segítség hozta meg. Az Arab Liga felállított egy három országból (Algéria, Marokkó, Szaúd-Arábia) álló bizottságot, hogy álljon elő egy életképes béketervvel. Ezt a feladatot sikeresen megoldották; a béketerv javasolta az általános tűzszünetet és hogy a libanoni parlament az ország határain kívül dolgozza ki azt az alapdokumentumot, ami biztosítja (hosszú távon is) a békét az országban. A képviselők Taifában (Szaúd-Arábia) gyűltek össze, és a jelenlevő 63 képviselő 59 támogató szavazatával elfogadták a Nemzeti megegyezés okmányát. A paktum biztosította az egyenlőséget a keresztény és muszlim képviselők között (108 mandátum) és megnövelte a miniszterelnök hatalmát (csökkentve ezzel az államfőét). Célul tűzte ki a köztársasági elnök megválasztását, Libanon szuverenitásának helyreállítását és valamennyi katonai milícia feloszlatását. Segítségül pedig a szíriai csapatokat bízta meg, kétéves küldetéssel.

A szíriai-libanoni kapcsolatokat is rögzítették egy külön fejezetben. Ismét megerősítésre került, hogy „Libanon arab identitású ország”, amely „privilegizált kapcsolatokat tart fenn Szíriával”. Rögzítették, hogy a két ország közötti együttműködés területeit egy külön szerződés fogja meghatározni.

A taifai megegyezés azonban nem talált teljes mértékben kellemes fogadtatásra se a keresztény, se az muszlim oldalon. Muszlim oldalról a síiták és a drúzok a milíciáik (Hezbollah, Amal) felosztására készülő terveket vették rossz néven. Aoun pedig a szíriaiak tartós libanoni jelenlétét kifogásolta. Olyannyira, hogy el sem ismerte a november 5.-én megválasztott René Maowadot köztársasági elnöknek, és rá két napra magát kiáltotta ki Libanon államfőjévé. Azt is megtagadta, hogy kiköltözzön az elnöki palotából. A november 22.-én meggyilkolt Maowadot felváltó Hraoui Szíria támogatásával vissza akarta szerezni az „elnök” által elfoglalt épületet. Kérése először elutasításra talált, de később - mikor Saddam Hussein Kuwait elleni agressziója elterelte a figyelmet az országról – segítő kezet nyújtott: 1990 októberében a szíriai légierő bombázásai megadásra kényszerítették Aoun csapatait (Aoun Franciaországba menekült).

 

VII. A polgárháború következményei – Az események mai vonatkozásai

 

A 15 év alatt elszenvedett károk óriásiak. Bejrútot szétlőtték, a többi város is romhalmazzá vált. A bejrúti nemzeti múzeum éppen a főváros keresztények lakta keleti és muzulmán nyugati részét elválasztó demarkációs vonalon feküdt. A nemzeti múzeumot a harcoló felek többször lebombázták, a különböző milíciák kifosztották. A háború alatt elszenvedett anyagi kár körülbelül 30 milliárd dollár, de a milíciák is hozzávetőleg ugyanennyit költöttek fegyverekre. A halálos áldozatok száma eléri a 150 ezret, az emigráltaké a félmilliót. Ami még borzasztóbb, hogy az áldozatok nagy része a polgárok közül került ki.

A polgárháború után megkezdődött az ország újjáépítése. Bejrúton már alig látni a harcok nyomait, arculat emlékeztet az igazi modern nagyvárosokéra. A vidéki városokon azonban még van mit helyrehozni.

Az Izraellel határos libanoni területeket izraeli katonák és egy keresztény fegyveres csoport ellenőrizte. Izrael 2000-ben vonta ki csapatait végleg az addig biztonsági zónaként szolgáló területsávról.

1991. májusában Libanon és Szíria barátsági és együttműködési szerződést írtak alá. A szír hadseregből az első csoport 2000-ben tért haza, amivel az eredeti 35 ezres létszámuk 20 ezerre apadt. Damaszkusz 2004 év végével bezárólag összes katonáját hazavezényelte Libanonból.

A polgárháború hozzájárult a keresztény lakosok kivándorlásához és így a felekezeti arányok megváltozásához. Libanon 10 400 négyzetkilométeres területén megközelítőleg 3,6 millió ember él. 2002-es adatok szerint a populáció 70 százaléka vallja magát muzulmánnak és 30 százalékuk kereszténynek. 1993-ban a maronita püspök karácsony ünnepére meghívta a drúzokat, és együtt ünnepeltek. Ez a gesztus a jövőbe mutat: az ellentéteket békés úton is lehet elrendezni. Remélhetőleg a vallási csoportok – okulva az elmúlt évek szörnyűségeiből - a jövőben elfogadják egymást és megtanulnak békében egymás mellett élni.

 

 

 

Kronológia

 

 

 

636 - Syria provinciát meghódítják a muszlimok

1516-17 - I. Szelim török szultán meghódítja a térséget

1864 - az északi, keresztények lakta terület autonómiát kap

1916 - Sykes-Picot egyezmény a Közel-Kelet felosztásáról

1926 - az „írásbeli” alkotmány

1943 - a „szóbeli” alkotmány (Nemzeti Paktum)

1946 - Libanon független, az utolsó francia katona is elhagyja az országot

1948-1949 - az első arab-izraeli háború

1950 - Szíria megszünteti a Libanonnal kialakított gazdasági- és vámuniót

1955 - létrehozzák a szovjetellenes bagdadi paktumot

1956 - szuezi válság

1957 - Eisenhower doktrínája

1958 - felkelés Libanonban, Chamoun lemond, Seháb tábornak lesz az államfő

1964 - Charles Hélout lesz a köztársasági elnök

1965 - Magyarország diplomáciai kapcsolatokat létesít Libanonnal.

1967 - a harmadik arab-izraeli háború

1969. november - a kairói egyezmény

1975. február - halászok tüntetése Szaidában, a hadsereg leveri

1975-1977 - a polgárháború első szakasza –az államhatalom leépítése

1975. április 13. - hivatalosan is megkezdődik a polgárháború

1975. október 29. - a PFSZ beleavatkozik a harcokba

1976. február - Frangié módosítja a Nemzeti Paktumot

1976. június 1. - szíriai csapatok bevonulnak Libanonba

1978-1984 - a második szakasz – Izrael beavatkozik

1978. március - izraeli csapatok vonulnak be Dél-Libanonba

1979. április - Haddad kikiáltja a Libanoni Szabad Államot

1982. június - Izrael elindítja csapatait Libanonba – „Békét Galileának” akció

1982. szeptember - a Hezbollah megalakul

1983. május - békeegyezmény Libanon és Izrael között

1984. március - Dzsemajel felmondja az Izraellel kötött békeegyezményt

1985. január - kivonulnak az izraeli csapatok Libanonból

1985-1990 - a harmadik szakasz – az államhatalom újjászervezése

1985. december - Hárompárti egyezmény

1989. október 29. - a libanoni politikai erők Taifában elfogadják a Nemzeti Megegyezés Okmányát

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

 

Benke József: Az arab országok története I (Alexandria Kiadó, Pécs, 1997)

 

Benke József: Ígéretek földje (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987)

 

J. Nagy László: Az arab országok története a XIX-XX. században

                                   (Eötvös József Kiadó, Budapest, 1997)

 

Magyar Nagylexikon (Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 2001)

 

Oszetzky Tamás: Arab-izraeli háborúk 1948-1982 (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1984)

 

http://www.hirtv.net/modules.php?op=modload&name=News&file=article&sid=1715&mode=thread&order=0&thold=0 , Internet, 2004. november 15.

 

http://www.radio.hu/index.php?cikk_id=44934, Internet, 2004. november 15.

 

http://www.kulugyminiszterium.hu/Kulugyminiszterium/HU/Vilag_orszagai/Azsia/Libanon/pol_kapcsolatok.htm, Internet, 2004. november 15.

 

http://www.hajdutura.ngo.hu/zt89.htm, 2004. november 15.

 

http://www.lib.utexas.edu/maps/lebanon.html 2004. november 25.

 

 

Mellékletek:

 

         

 

Vissza a kezdő lapra

 

 

 

 

 

 



[1] Magyar Nagylexikon [2001]

[2] JNL [1997] 59. old.

[3] Benke [1997] 434. old.

[4] Benke [1997] 434. old.

[5] Benke [1997] 426. old.

[6] Benke [1987] 52. old.

[7] Benke [1987]

[8] JNL [1997]

[9] Benke [1987]

[10] Benke [1987]

[11] Benke [1987]

[12] Benke [1987]

[13] JNL [1997] 144. old.