Libanon és a
véres polgárháború (1975-1990)
(Házi dolgozat)
Készítette: Bauer Péter
Tartalomjegyzék
I. Libanon története. Rövid
áttekintés a függetlenné válásig
II. A második világháborút követő
évtizedek
III. A polgárháború előzményei
IV. Az első szakasz (1975-1977) –
Az államhatalom leépítése
V. A második szakasz (1978-1984) –
Izrael beavatkozik
VI. A harmadik szakasz (1985-1990)
– Az államhatalom újjászervezése
VII. A polgárháború következményei
– Az események mai vonatkozásai
Bevezetés
A libanoni háborút sokféleképp jellemezhetjük:
polgárháború, maronita keresztények és muszlimok közti vallásháború,
palesztin-libanoni, palesztin-izraeli háború. A 15 éves periódus alatt ezen
megközelítések közül mindig volt egy, ami éppen kidomborodott, megszabta a háború
akkori arculatát. Ha azonban az egész időszakot tekintjük, egyik se mondható
meghatározónak.
Az ellentmondásokkal teli arab világ minden
ideológiai-politikai áramlata megtalálható- ebben az arab térség területének
kevesebb, mint egy ezredét adó országban, Libanonban. A Közel-Kelet legnagyobb
népsűrűségű országának tradíciója közösségei egyensúlyán és azok egymás iránti
toleranciáján alapul. Ennek a kényes egyensúlynak a megbomlása következtében
tört ki a 15 éves vallásháború, rengeteg szenvedést okozva a „Fehér sziklák
országában” élő embereknek és hatalmas pusztítást okozva városaiban,
infrastruktúrájában, nemzeti vagyonában.
I. Libanon története.
Rövid áttekintés a függetlenné válásig
Libanon partjai már Kr. e. tízezer évvel igen
népszerűek voltak a hajósok számára, kisebb településeket alapítottak, melyek
pár évezred múlva városokká fejlődtek.
Az első jelentős megszállók a föníciaiak voltak, akik
több városállamot is létrehoztak (Bejrút, Szidón, Türosz Büblosz). Ezek a
városok meghatározó szerepet játszottak a kelet-nyugati kereskedelemben. A
terület további megszállói időrendi sorrendben: hükszószok (Kr. e. 18. sz. ),
hettiták (Kr. e. 14. sz.), egyiptomiak (Kr. e. 16. sz. és Kr. e. 13-12. sz.),
asszírok (Kr.e. 8. sz.), babilóniaiak (Kr. e. 7. sz.) és a perzsák (Kr. e. 6.
sz.).[1] Ezek után jöttek a görögök (Kr. e. 4. sz.), akiket a
rómaiak követtek. Föníciát Palesztinával együtt Syria provincia részévé tették.
A Római Birodalom kettészakadásával Libanon mai területe a Bizánci Birodalom
része lett. Syria provinciát azonban meghódították a muszlimok (636), és a
területet négy katonai körzetre osztották. Libanon a Dimask (Damaszkusz)
körzetébe tartozott, és az éppen uralkodó muszlim dinasztiák gyakorolták a
hatalmat (Omajjádok, Abbászidák, Fátimidák, Ajjúbidák, Mamelukok). 1516-17-ben
I. Szelim török szultán meghódította a térséget, ezzel Libanon a 20. századig
az Oszmán birodalom részévé vált (az oszmán Szíria magába foglalta Szíriát,
Libanont, Palesztinát és Transzjordániát is). A drúzok a 12. században
települtek be, és nekik, pontosabban a drúz Maan nemzetségnek jutott az a
szerep, hogy részt vállaljon a körzet kormányzásában. Az emírek viszonylagos
autonómiát kaptak az oszmánoktól, ami érthető, hisz földrajzi okokból (sok
hegyvidék) rendkívül nehézkes lett volna az oszmánoknak saját kézbe venni a
közigazgatást és a hatalomgyakorlást.
Folyamatosan éleződött a helyzet az addig domináns
drúzok és az addigra európai kereskedelmi kapcsolatokat is kiépítő maroniták
között, amely 1860-ban egy maroniták elleni mészárlásba torkollott. A franciák
ezt nem hagyták annyiban, és kikényszerítették az északi, keresztények lakta
terület autonómiáját (1864). A kormányzó mellé rendelt testület tagjait a
különböző felekezetek választották meg. Ezzel az intézkedéssel teremtették meg
a máig működő politikai konfesszionalizmus rendszerének alapjait.
Az I. világháború (1914-1918) francia és brit
csapatok beáramlását jelentette Libanon számára, az antanthatalmak megszállták
a térséget. A Sykes-Picot szerződés szellemében a San Remo-i kongresszus
Franciaország mandátumterületévé nyilvánította, amíg képes nem lesz önmagát
egyedül irányítani. A levantei francia mandátumot a Népszövetség is
szentesítette és előírta, hogy Libanon gazdasági uniót hozzon létre Szíriával.
Az 1926-os (konfesszionális alapon létrehozott)
alkotmány meghatározta az államhatárokat, ugyanakkor ügyelt arra is, hogy a
hatalommegosztás vallási alapon történjék, ami máig az ország egyik
sajátossága. „A 95. cikkely kimondta: Átmeneti jelleggel, az igazságosság és az
egyetértés szellemétől vezérelve a közösségek méltányos képviseletet kapnak a
közhivatalokban és a minisztériumokban.”[2]
1937-től az elnök mindig maronita keresztény, a miniszterelnök pedig szunnita
muszlim.
Míg a maroniták meghatározó befolyásra tettek szert a
politikában, addig a korábban nagy szerepet játszó drúzok háttérbe szorultak.
„Az országban a meghatározó szerep a korábbi maronita-drúz kompromisszummal
szemben a keresztény-muszlimra helyeződött át.”(2)
A II. világháború alatt a britek és a gaulle-ista
erők felszámolták a vichysta uralmat, és 1941 karácsonyán ígéretet tettek egy
teljesen önálló, független Libanon létrejöttére a térségben (Catroux tábornok
kiáltványban fordult Libanonhoz és Szíriához: „eltörlöm a mandátumrendszert, és
szabadnak és függetlennek nyilvánítom önöket.”). Az ígéretet hivatalos
proklamáció is követte, de a háború végéig az ország szuverenitása csak
„papíron” létezett. A parlamenti választások a maronita Besara el-Kúrit
juttatták a köztársasági elnöki pozícióba, míg a miniszterelnök a szunnita
Rijár al Szol lett. „Mindketten úgy akarták Libanont az arab országok
közösségében megtartani, hogy megőrizzék az ország különleges karakterét és
Európához fűződő kivételes kapcsolatait.
Azonban az alkotmányból minden mandátori utalást
törölni igyekvő politikai erők a módosítás megszavazásakor szembesültek azzal,
hogy a franciák nem kívánnak lemondani libanoni befolyásukról: a francia
főbiztos eltávolíttatta az államfőt, a miniszterelnököt, feloszlatta a
parlamentet és a franciabarát Eddét nevezte ki államfővé (1943). Azonban a brit
ellenállás megtörte a franciákat és szabadon engedték a börtönbe vetett
politikusokat.
Az 1946-os függetlenség maga után vonta az alkotmány
módosítását: a kiegészítő paktum megszabta, hogy az országgyűlés elnöke síita,
a hadsereg főparancsnoka maronita, a vezérkari főnök pedig drúz állampolgár
legyen. További lényeges javaslat volt, hogy a keresztényeket és a muszlimokat
az állami szervekben 6:5 arányban alkalmazzák. [Ennek
alapján a 99 tagú nemzetgyűlésből 54 keresztény: 30 maronita, 11 görög keleti,
6 görög katolikus, 4 ortodox örmény, 1-1 örmény katolikus, protestáns és egyéb
keresztény; 45 honatya pedig muzulmán: 20 szunnita, 19 síita és 6 drúz][3]. Hozzá
kell még tenni, hogy „mind a 1943-as Nemzeti Paktum, mind a 1926-os alkotmány
leszögezi, hogy a keresztények a lakosság 53, a muzulmánok 47%-át alkotják
(1926-tól személyazonossági igazolványban fel kell tüntetni a vallási
hovatartozást)”[4] 1946-ban az utolsó francia katonák is elhagyták
az országot.
A függetlenné válás folyamatában rendkívül lényeges
momentum volt, hogy az ország népei elfogadták, hogy a libanoni identitás
egyszerre keresztény és muzulmán, és nem korlátozódik kizárólag az egyikre,
illetve a másikra. Ebben szerepe volt az 1943-as belpolitikai incidensnek is,
amely megszilárdította a libanoni egységet Ez az egység egymás kölcsönös
elfogadásán alapult és szentesítette a konfesszionalizmuson alapuló politikai
rendszert.
II. A második
világháborút követő évtizedek
Az 1940-es évek közepére „az összlakosság lélekszáma
elérte az 1 millió főt, melyből 530 ezer volt a keresztény (300 ezer maronita,
100 ezer görög ortodox, 60 ezer görög katolikus, 50 ezer örmény) és 470 ezer a
muzulmán (210 ezer szunnita, 190 ezer síita, 70 ezer drúz).”[5]
1950-ben Szíria megszüntette a Libanonnal kialakított
gazdasági- és vámuniót. 1951 nyarán a Szíriai Néppárt megölette Rijád Szol
miniszterelnököt (válaszul az alapítójuk, Szaadé két évvel azelőtti
kivégeztetésére). A helyzetre zsarnoki, központosítási törekvésekkel reagáló
Kúrival nem csak a muzulmánok, hanem a maroniták is szembefordultak,
kifogásolva, hogy a klánok közötti egyensúlyt is felrúgta, mikor szinte minden
tisztségre saját klienseit nevezte ki. A rá nehezedő nyomás hatására Kúri 1952 szeptemberében
lemondásra kényszerült. Az angolbarát Chamoun és a franciabarát Frangie közül
előbbi szerezte meg a köztársasági elnöki pozíciót. Megválasztása egy hatéves
nyugalmi periódus kezdetét jelentette. Azonban a Nyugattal való szimpatizálása
és Nasszer- illetve EAK-ellenessége csak olaj volt a tűzre az
Egyiptom-szimpatizáns muzulmán lakossággal szemben.
Az angolok 1955-ben létrehozták a szovjetellenes
bagdadi paktumot, ami a Közel-Keletet is két táborra szakította. A térség
államai közül a három legjelentősebb –Egyiptom, Szíria és Szaúd-Arábia – ezzel
a szervezettel szembe került. A nyugatbarát libanoni vezetés (Chamoun az
angolokkal szimpatizált) természetesen Irak felé orientálódott, de Számi Szohl
miniszterelnök bölcsen a semlegességet választotta. Bölcsen, hisz az etnikai és
vallási szempontból is rendkívül megosztott Libanon miniszterelnöke már egy
ilyen határozott állásfoglalással felborította volna a konfesszionalista
rendszer kényes egyensúlyát.
Az
1956-os szuezi háború után Anglia és Franciaország kénytelen volt szembenézni
azzal a ténnyel, hogy elvesztették a befolyásukat a térségben. Az
Eisenhower-doktrína a brit és francia befolyás elvesztésével keletkezett
hatalmi űrnek az amerikai betöltését nyilatkoztatta ki, ami jelentős
felháborodást szült az arab országok berkeiben. Libanon elsőként csatlakozott
ehhez a doktrínához és egyedüliként a térségben, továbbra is diplomáciai
kapcsolatokat tartott fenn Franciaországgal és Angliával.
Chamoun nagy felháborodást váltott ki, mikor az
alkotmányt mellőzve 1958-ban újra jelöltette magát. A harcokat egy baloldali
újságíró meggyilkolása robbantotta ki 1958 májusában. A felkelés központja
Tripoli volt, a libanoni arabizmus fővárosa. Chamoun - miután segítségkérése az
Arab Liga és az ENSZ előtt is süket fülekre talált - az USA-hoz fordult.
Először ott is elutasításra talált, de mikor Irakban Kasszem megdöntötte a
hasemita királyságot, „Uncle Sam” segítségre szánta magát. 5000 katona szállt
partra Khaldéban, de Chamoun így is kénytelen volt átadni a hatalmat az újonnan
megválasztott Seháb tábornoknak. Az USA jelenlétével tehát sikerült diplomáciai
úton megoldani a problémát. Az idegen csapatokat az ENSZ határozat értelmében
kivonták Libanonból.
Az 1958-as háború egyik fontos következménye volt,
hogy megerősödtek a hazafias jellegű tendenciák, több párt is ekkor alakult
meg: az Eddé vezette Nemzeti Blokk, Dzsemájel Falangista Pártja, Chamoun
Nemzeti Liberális Pártja a politikai paletta jobboldalán, illetve a Nemzeti
Front (Dzsumblat a drúzok, Szálem a bejrúti, Karami pedig a tripoli muszlimok
vezetője volt) a paletta baloldalán.
Seháb a maroniták és szunniták fokozódó ellentétét,
lényegében a libanoniak erős megosztottságát úgy próbálta valamelyest
orvosolni, hogy egy kabinetbe hozta minden csoport képviselőjét. Ugyanakkor ez
a 18 tagú kabinet működőképesnek bizonyult!
1964-ben Charles Hélout lett a köztársasági elnök. A
60-as évek viszonylag nyugodtan teltek. Az 1967-es harmadik arab-izraeli háború
kapcsán egy érdekesség: „Libanon volt az egyetlen arab ország, melynek pozitív
a mérlege Izraellel szemben –egy, az ország légterébe berepülő izraeli gépet a
libanoni légierő megsemmisített.”[6]
Magyarország egyébként 1965-ben létesített diplomáciai kapcsolatokat
Libanonnal.
A II. világháborút követő három évtizedben jelentős
társadalmi-gazdasági változások mentek végbe. A mezőgazdasági lakosság 40%-ról
20%-ra csökkent.[7]
A bérmunkások számának növekedése mellett a szolgáltató szektor uralkodóvá
válása érdemel említést. A tercier szektorban dolgozók rendkívül magas arányának
(1970-ben a munkavállalók 70%-át foglalkoztatta) oka nem a termelőerők
fejlettségében, hanem Libanon sajátos geopolitikai helyzetében rejlik.
Az 1960-as években Libanon a közel-keleti térséget
tekintve a jólét és a liberalizmus szigete volt. A bankbetétek az 1950-es 2,5
millió dollárral szemben az 1970-es évek elejére elérték a 8 milliárd
dollárt(!). Az import 70%-a Nyugat-Európából származott, az export körülbelül
ugyanilyen arányban irányult a Masrek országokba.[8]
Libanont nem alaptalanul nevezték a „Közel-Kelet Svájcának”, hiszen a jólét
magas volt a többi Masrek országhoz képest és a bankszféra meghatározó szerepet
játszott a gazdaságban. Az ország vállalta a közvetítő szerepet az arab
országok és a nyugati világ között.
Az egyenlőtlenségek fokozódása e reményt keltő
folyamatok kísérőjelensége volt (A
nemzeti jövedelem 50%-a a lakosság 4%-ának kezében összpontosult!)[9]. Az egyre gyakoribbá váló palesztin-izraeli
összetűzéseknek helyszínt adó déli országrészről sokan áramlottak a hatalmas
lehetőségekkel kecsegtető fővárosba, Bejrútba. Bejrút lakossága hatalmas
mértékben megnövekedett, csaknem megháromszorozódott e három évtized alatt (A
Franciaországot -tágabban Nyugat-Európát - és a közel-keleti piacot összekötő
szerepe már a XIX. század közepétől kidomborodott).
III. A polgárháború
előzményei
A polgárháború egyik előzményének tekinthető a
palesztin menekültek számának elszaporodása, illetve Libanonba való
befogadásuk. Az 1948-49-es háború indította meg az első menekültáradatot,
1949-re nagyjából 100 ezerre tehető a Dél-Libanonban élő palesztinok száma (egy
részüket az ENSZ által létrehozott ún. UNWRA-táborokban helyezték el). 1967-ig
ez a szám 160 ezerre emelkedett, de ez az emelkedés nagyrészt a természetes
szaporodásnak tudható be. Azonban a harmadik arab-izraeli háború és a jordániai
véres események („Fekete szeptember”) hatására 1972-re már csaknem
negyedmillióra tehető a menekültek száma. A (csaknem 1 millió) Jordániában élő
palesztinok politikai vezetői a jordán államon belül önálló palesztin állam
létrehozását tervezték, a rezsim megdöntését tűzték ki célul. Husszein király
azonban leszámolt velük. Erre a palesztinok Libanon felé vették az irányt, hogy
ott folytassák, amit Jordániában abbahagytak („állam az államban” politika).
1982-re számuk félmillióra tehető, ami már önmagában is alkalmas volt a vallási
egyensúlyra épülő libanoni társadalmi rend megbontására. A keresztények -
akiknek kedvezett a konfesszionalista rendszer – kisebbségbe kerültek. A
libanoni állampolgárok mintegy harmadát kitevő keresztények tartották kezükbe a
gazdasági, társadalmi és politikai kulcspozíciókat. Azonban fontos hozzátenni,
hogy Libanon nem adott állampolgárságot a befogadott palesztin menekülteknek
(kivéve néhány száz keresztény palesztint), éppen a politikai rendszer
védelmében.
1969 májusától októberig több összecsapás is volt a
libanoni hadsereg és a PFSZ egységei közt. Ezeket a harcokat a november 3.-ai,
kairói egyezmény igyekezett lezárni. Azonban ez a megállapodás sem hozhatott
megnyugvást, a fegyveres konfrontáció 1971-ben újra kiújult. Ugyanakkor Libanon
az 1969-es kairói szerződésben kedvező feltételeket biztosított a palesztin
nemzeti mozgalom számára. Mozgásszabadságot ígért az államon belül és
segítséget nyújtott a táborok megszervezésében. Mi több, még egy esetleges
Izrael elleni háborúban is aktív katonai részvételről biztosította a
palesztinokat.
Golda Meir, izraeli miniszterelnök kijelentése,
miszerint Izraelnek joga van megtorolni a terrorizmust bármely állam területén,
ahonnan az akciók kiindulnak, csak tovább fokozta a helyzet elmérgesedését.
A Libanonba befogadott PFSZ (amely 1970-ben az
országba helyezte székhelyét) vezetése jó kapcsolatokat épített ki Kamal
Dzsumblatt drúz belügyminiszterrel, aki felkarolta a palesztinok ügyét. Ezzel
viszont ürügyet adott Izraelnek a beavatkozásra. A Libanon területéről Izrael
ellen folyó szakadatlan palesztin betöréseket izraeli ellencsapások követtek.
1972-73 folyamán megszaporodtak az izraeli kommandóegységek betörései Libanon
területére, ami csak olaj volt a tűzre és tovább fokozta az ellentéteket a
libanoni kormány és a palesztin ellenállás közt. Állandósultak a tisztogató
hadműveletek (a PFSZ három vezetőjét meggyilkolták), merényletek, robbantások.
Dajan kijelentése sem adott okot a békében bizakodóknak. („Minden életet
lehetetlenné teszünk Dél-Libanonban, amennyiben a libanoni kormány nem vet
véget a palesztin ellenállás tevékenységének országában.”)[10]
A két vallási csoport összeütközése csak egyik
tényezője volt a válságnak. 1950-ben Szíria megszüntette a Libanonnal
kialakított gazdasági- és vámuniót, ami súlyos gazdasági nehézségeket okozott
Libanonnak. Nagyrészt az olajárrobbanás hatására gazdasági válság jelei
mutatkoztak Libanonban is, megbontva ezzel az 1943-as Nemzeti Paktumon alapuló
konfesszionális politikai rendszert. Az infláció okozta drágulások sújtotta
munkásságot mind gyakrabban lehetett sztrájkra mozgósítani. A baloldal
megerősödött, amit az 1972-es választások eredményei is hűen tükröztek: a 99
képviselői helyből 24-et sikerült megszerezniük, ebből 5-öt a kommunista
pártnak[11]. A
muszlim erők és a baloldalt is magába foglaló Nemzeti Mozgalom célul tűzte ki a
rendszer gyökeres átalakítását. Véleményük szerint a palesztinok támogatása is
jelképezi, hogy Libanon az arab világ integráns része. Ezzel szemben a Nemzeti
Front (később Libanoni Erők) hallani sem akart a rendszer megváltoztatásáról. A
Libanonba menekült mintegy félmillió palesztinban látta a probléma gyökereit.
Joggal tartott attól, hogy az ország keresztény-muszlim arculatában a muszlim
jelleg erőteljesen kidomborodik, ami az eddigi politikai megegyezéses rendszert
alapjaiban rengetné meg.
Az 1960-as évek végén, 70-es évek elején többször is
csorbát ejtettek Libanon állam szuverenitásán 1968. december 30.-án az
izraeliek a Middle East Airlines nevű libanoni légitársaság 13 repülőgépét
robbantották fel Bejrút repülőterén, míg 1970. május 12.-én izraeli csapatok
hatoltak be Dél-Libanonba.
Összefoglalván a polgárháború közvetlen kiváltó okait[12], meg
kell jegyezni, hogy a keresztények kisebbségbe kerültek a muzulmánokkal
szemben. A társadalmi egyenlőtlenség és a munkanélküliség nőtt. A palesztin
jelenlét a libanoni muzulmán baloldalt erősítette, és ezzel a vallási
egyensúlyon alapuló társadalom felbomlását okozta. Végül meg kell említeni a
PFSZ Izrael-ellenes akcióit, amely izraeli ellencsapásokat eredményezett,
amelyeknek leggyakrabban libanoni objektumok látták a kárát.
„A polgárháború periodizálását három
problémakomplexum határozta meg.”[13] Az
első szakaszt (1975-1977) az államhatalom teljes megbénítása jellemezte. A
másodikat (1978-1984) Izrael azon elhatározása, hogy szétrombolja a palesztin
ellenállást. A harmadikat (1985-1990) pedig az államhatalom újbóli
megszervezése.
IV. Az első szakasz (1975-1977) –
Az államhatalom leépítése
Az 1975-ös év januárjában Dzsemájel, a falangista
párt vezetője már a Dél-Libanonban levő palesztinok távozását sürgette. Nem
habozott élni a népszavazás eszközével sem, erre a fórumra akarta vinni az
ügyet.
1975 februárjában a baloldali erők egyik központja,
Szaida kikötővárosban a halászok tüntettek egy társaság ellen, mely
halfeldolgozó üzemet akart építtetni. Ez a szunnita halászok érdekeit sértette,
és tüntetést szerveztek. A dolog pikantériáját az adta, hogy a társaság fő
részvényese a volt köztársasági elnök, Chamoun volt. Általános felháborodásra a
tüntetést a hadsereg szétverte, ráadásul Szaida város palesztinbarát
politikusa, Szaad is áldozatul esett a katonaság fellépésének.
Április 13.-án egy templomavatáson lelőttek két
keresztényt, délután pedig egy busz 28 utasát – feltehetőleg falangisták -
mészárolták le (19 palesztint és 9 libanoni muszlimot). A harcok először Bejrút
különböző negyedeiben kezdődtek meg a palesztin fegyveresek és a keresztény
milicisták között, majd átterjedtek az ország egész területére.
Miután Szohl miniszterelnök és a vegyes bizottság sem
járt sikerrel a megbékélést folyamatának elindításában, a kormány május 15.-én
lemondott. (Az újonnan kinevezett Rifai vezette katonai kormány három nap múlva
ugyanerre a sorsra jutott.) Végül a köztársasági elnök, Frangié a szunnita
Rasid Karamit bízza meg, akinek nemzeti megmentés kormánya reformokat helyezett
kilátásba. Nyárra csitultak a harcok, viszonylagos nyugalom köszöntött be.
Pozitív fejlemény volt, hogy a kormány bizalmat kapott a parlamentben, ami
legitimálta helyzetét e rendkívül kaotikus viszonyok között is.
Azonban a békefolyamatok kibontakozásának gátat
vetettek Izrael gyakori beavatkozásai, amik csak tovább szították az
indulatokat. A háború elejét jellemezte, hogy a felek többször is próbáltak
fegyverszünetet kötni, de az indulatok miatt végül mindig megszegte
valamelyikük. Nehezítették a helyzetet az ad hoc megalakult bandák állandó
garázdálkodásai.
A Zahle környéki összecsapások – a város keresztény
rohamosztagosai megtámadták a környékbeli muzulmán falvakat – polgárháborúvá
duzzasztották a korábbi összecsapásokat. Miután Bejrútra is átterjednek a
harcok, a város kereskedelmi élete megbénult, a külföldiek tömegesen elhagyták
a fővárost. Dzsemajel kérte az Arab Liga segítségét, amit Izrael fenyegetése
követett, előrevetítve az intervenció lehetőségét.
Arafat, a PFSZ elnöke mérsékletre intette a
palesztinokat. Miután a megbékélésre tett minden kísérlete kudarcba fulladt,
október 29.-én a PFSZ beavatkozott a harcokba a Nemzeti Mozgalom oldalán, amit
Izrael azonnal lereagált, katonai beavatkozást vetítve előre.
Novemberben bezártak az üzletek és a bankok
Bejrútban. Ekkor még a jobboldali erők, 1976. január elején pedig már a
baloldali erők és a palesztinok voltak előnyösebb helyzetben. Izrael hathatós
támogatásával azonban fordult a kocka. Fennállt annak a veszélye, hogy a
baloldali erőket szétverik, a palesztinokat pedig kiűzik Libanonból. Válaszul a
jobboldali előretörésre, szíriai ellenőrzés alatt álló dandár erejű palesztin
erő lépte át a szír-libanoni határt. Ahogy elérte Bejrútot, a palesztinok, a
szír és libanoni hadsereg vezetése békét kötött. A tűzszünet azonban nem volt
tartós…
A libanoni hadsereg nem volt természetesen egységes
(a legtöbb tiszt maronita, a sorkatonák pedig muszlimok voltak). A muszlim
elemek egy része - szolidaritást vállalva az üldözött palesztinokkal –
dezertált és megalakították az Arab Felszabadító Hadsereget, amely csatlakozott
a Nemzeti Mozgalomhoz. A muszlim erőket és a baloldal jelentős részét magába
foglaló Nemzeti Mozgalom a következő év tavaszára kiterjesztette befolyását az
ország területének 80%-ára. Az események hatására Frangié 1976 februárjában a
muszlimok javára módosította a Nemzeti Paktumot (Amit már 1972-es választások
óta egyre erősebben követeltek a Nemzeti Mozgalom). A kihirdetett Alkotmányos
Dokumentum javaslata az volt, hogy a muszlimok ugyanannyi képviselői hellyel
rendelkezzenek a parlamentben, mint a keresztények. Ugyancsak előirányozta, hogy
a közhivatalok alsóbb szintjein biztosítsák a felekezetek közti
esélyegyenlőséget. Ám amit mindenképp ki kell emelni: a Paktum tartalmazta,
hogy „Libanon arab ország”. (Az 1943-as Nemzeti Paktum szerint „az arculata
arab”.) A drúz Dzsumblatt vezette Nemzeti Mozgalom azonban nem volt elégedett a
módosítással és nem ismert kompromisszumot. (Még Asszád szíriai elnök is
megpróbálta jobb belátásra bírni, de eredménytelenül.)
A nagyhatalmakat tekintve sem az USA, sem pedig a
Szovjetunió nem volt érdekelt az erőviszonyok megváltozásában. Szíria érdekei
megegyeztek a szuperhatalmakéval, ami ahhoz vezetett, hogy Asszád állama szabad
kezet kapott a libanoni beavatkozásban. (Ugyanis Szíria számára félő volt, hogy
ha a Nemzeti Mozgalom nyer, Izrael ezt casus bellinek minősítette volna.
Másrészről a keresztény erők győzelme pedig pozícióvesztést jelentett volna
számára.) Mivel a muszlim erők jelentős fölénybe kerültek, Asszád a keresztény
erők oldalán avatkozott be. (Nem kis arculcsapás volt ez az arab szolidaritásban
bízó palesztin erőknek!) Szíria mindenképp meg akarta akadályozni, hogy Libanon
részállamokra hulljon.
A csoportok politikai célkitűzéseiket tekintve jól
elhatárolhatók voltak. A keresztény-konzervatív erők fő célja a status quo
fenntartása volt, ami továbbra is biztosította volna uralkodó helyzetét mind a
gazdaságban, mind a politikában. A palesztin mozgalmat is meg akarták
gyengíteni, hogy ne lehessen befolyása az ország életében. A nemzeti-hazafias
erők meg akarták törni előbbiek monopóliumát, fel akarták számolni a
konfesszionalista politikai rendszert, és nyitottá akarták tenni Libanont az
arab világ felé. Ennek megfelelően Libanont is az Izrael-ellenes koalíció
részévé akarták tenni, miközben támogatták a palesztin törekvéseket. Ugyanakkor
a PFSZ nem szívesen avatkozott belel az eseményekbe. Amikor így tett, mindig a
baloldal, a nemzeti-hazafias erők szövetségeseként interveniált.
1976. június 1.-én a szíriai csapatok bevonultak
Libanonba, elfoglalva az északi területek stratégiai fontosságú részeit. A
keresztények vérengzéseit megakadályozandó, a rijadi arab csúcs egy
békefenntartó egység felállításáról rendelkezett. Ám a szíriaiak adták a
legtöbb katonát, ami már előrevetítette hosszabb ott tartózkodásuk lehetőségét.
Ezt követően a megszűntek a harcok az ország nagy részén, az egyedüli kivétel
Dél-Libanon volt.
A három részre szakadt országban állandósult az
anarchia, a központi hatalom nem rendelkezett semmi befolyással az eseményekre.
A tényleges hatalom a katonai milíciák kezében volt, akik kiskirályként
uralkodtak az ellenőrzésük alá vont területeken. A keresztény milíciák vezetője
Dzsemajel volt, ezek a katonai osztagok a Falange párt köré tömörültek. A
muszlim oldal nem tudta fenntartani a vezetés folyamatosságát, ugyanis 1977
márciusában vezetőjüket, a drúz Dzsumblattot meggyilkolták. Fia, Valid követte
őt, de korántsem volt olyan karizmatikus vezető, mint apja. A muszlim oldalon
belül a síiták is elvesztették szellemi vezetőjüket, Musza Szadr-t, aki
Líbiában „tűnt el” rejtélyes körülmények között. A palesztinok szervezettsége
aggályokat szült szövetségeseiben, ami nem tett jót a baloldali egységnek.
V. A második szakasz
(1978-1984) – Izrael beavatkozik
Izrael célja a PFSZ megsemmisítése volt. Ennek
megfelelően a keresztényeket támogatták, fegyvereket és fontos információkat
szolgáltatva a Dzsemajel vezette Falangénak. A jobboldali Likud párt győzelme
és a Camp David-i megállapodás már sejthetővé tette, hogy Izrael aktivizálni
fogja magát a térségben, igyekezve saját kezébe venni az események irányítását
a PFSZ letörése érdekében. Azt akarta elérni, hogy a Nemzeti Front kerüljön ki
győztesen a háborúból, majd a Camp David-ihez hasonló békét kössön Libanonnal.
1978. elején kiújultak a harcok a palesztinok és az
Izrael támogatta jobboldali keresztény erők között. Izrael 1978 márciusában 30
ezer katonát küldött Libanonba és Tyr (Szúr) város kivételével elfoglalta a
Litani folyótól délre levő országrészt. Az ENSZ határozott állásfoglalása
nyáron kivonulásra késztette a zsidó államot, hátrahagyva egy 10 km mélységű
övezetet, amit Szaád Haddad keresztény milíciájára bízott. Haddad 1979
áprilisában kikiáltotta a mintegy 100 ezer lakosú Libanoni Szabad Államot, de
egyértelmű volt, hogy fennmaradása Izrael libanoni befolyását szolgálta, ezért
a kortársak inkább bábállamként tekintettek rá.
Az 1970-es évek végére egyre nagyobb volt a széthúzás
a Nemzeti Mozgalom táborán belül. A síita Nabih Berri Amal (Remény) nevű
mozgalma a győztes iráni iszlám forradalom erőitől támogatást kapott és ennek megfelelően
nagyobb részt kívánt magának a hatalomból.
1980-ban
a jobb- és baloldali erők közti összecsapások Bejrútra és Észak-Libanonra is
kiterjedtek. Megakadályozandó a további vérontást, megerősítették a szír
békefenntartó erőket és kísérletet tettek a libanoni reguláris hadsereg
megerősítésére.
A casus bellit az Izrael angol nagykövete elleni
merénylet szolgáltatta. Rá három napra, 1982. június 6.-án elindította Libanon
elleni offenzíváját, mely a „Békét Galileának” nevet viselte. Ez jelentette az
ötödik arab-izraeli háború, illetve az első palesztin-izraeli háború kezdetét.
Június 9.-én légierejük megsemmisítette Szíriának a Bekaá-völgyben felállított
rakétakilövő állásait, majd megsemmisítette a szír légierő nagy részét. A 30
ezres hadsereg 13.-án Bejrút alatt egyesült a keresztények csapataival és
megpróbálták bevenni a fővárost.
Végül a palesztinok belementek abba (nem kis részben
Habib amerikai diplomata tevékenységének köszönhetően), hogy elhagyják Bejrútot
egy nemzetközi haderő felügyelete mellett (Szeptember 1.-ére kivonultak a
fővárosból).
A feszültségeket - ha lehetett még egyáltalán növelni
– tovább fokozta, hogy Dzsemajelt köztársasági elnökké választották. Azonban
Izrael, élen Beginnel meglepve konstatálta, hogy Libanon nem hajlott a gyors békekötésre,
nem ismerte el a Libanoni Szabad Államot, sőt követelte az összes idegen haderő
kivonását az országból. Szintén keresztülhúzta Izrael számításait a Reagen
által benyújtott béketerv. A Shultz külügyminiszter által kidolgozott terv
jogosnak vélte Izrael biztonsági igényeit, de a palesztinok igényét is az
önálló államra. Ráadásul az volt az álláspontja, hogy a palesztinkérdés nem
pusztán menekültkérdés, hanem ebben az esetben egy nép önrendelkezési jogát
kell figyelembe venni. Ennek megfelelően kérte Izraelt, hogy állítsa le a
palesztinai zsidó telepek további létesítését. A béketerv hivatkozott Camp
Davidre és az ENSZ BT 242. számú határozatára.
Az arab államok is előálltak egy béketervvel, amit a
fezi csúcson terjesztettek elő. (szept. 6-9) A dokumentum elismerte Izraelt,
ugyanakkor javasolta egy független palesztin állam létrehozását, a PFSZ-t pedig
a palesztin nép egyetlen törvényes képviselőjének ismerte el. A szovjetek sem
maradhattak ki az állásfoglalásokból: az arab államokéhoz hasonló megoldási
javaslatokat tártak a felek elé.
1982 őszén megalakult a síita radikális szervezet, a
Hezbollah (Isten pártja), amely fegyveres segítséget kapott Irántól és
Szíriától. A szervezet fő eszközei a harcban az öngyilkos merénylők robbantásai
voltak, akik különböző katonai és civil célpontok elleni merényletekkel
próbálták megtörni a megszálló hatalom erejét.
1982. szeptember 14.-én a falangisták vezetője, a
köztársasági elnök bombamerénylet áldozata lett. Több sem kellett Izraelnek, a
csapatok - Sharon (akkori hadügyminiszter) vezetésével – behatoltak
Nyugat-Bejrútba, szabaddá téve az utat a keresztén milicistáknak, akik Hobeika
(a Falange egységeinek parancsnoka) vezetésével betörtek a palesztin
menekülttáborokba és mintegy négyezer embert gyilkoltak meg, köztük ezer
libanoni síitát. Izrael ezzel megszegte az augusztusi megállapodást, mi több ő
maga nyitott utat a vérengző milicistáknak, közvetve több ezer civil halálát
okozva! A közvélemény felháborodása és a „Békét most!” mozgalom szervezte
tüntetések hatására Izrael kivonta csapatait Bejrútból és tárgyalásokat
kezdeményezett az új köztársasági elnökkel, Amin Dzsemajellel. (a meggyilkolt
Basír Dzsemajel öccsével)
1983. május 14.-én a csaknem fél évig tartó
tárgyalások egy egyezmény aláírásával végződtek, amely előírta, hogy minden
külföldi csapatot ki kell vonni Libanonból. Ugyanakkor azt is meghatározta,
hogy a déli részen létesíteni kell egy biztonsági zónát, mely izraeli
felügyelet alatt kell, hogy álljon. Ez még mindig elfogadhatatlan volt a
muszlim erőknek, a parlament sem ratifikálta az egyezményt. Dzsemajelnek lépnie
kellett: felmondta az egyezményt, egyben megszakítva a kapcsolatokat Izraellel.
Ezzel párhuzamosan Szíria fele kezdett orientálódni.
1984. januárra a nemzetközi haderő elhagyta Libanont,
amit rá egy évre az izraeli csapatok kivonulása követett. Izrael – Rabin
(libanoni ügyekért felelős miniszter) döntése nyomán - azért vonult ki, mert a
keresztény alakulatok elutasították a felajánlott segítséget.
Izrael
a libanoni megszállás alatt nem volt képes a palesztin vezetők likvidálására, a
PFSZ infrastruktúrájának megsemmisítésére. A palesztinokra mért csapásai nem
csak hogy nagy nemzetközi felháborodást váltottak ki, de a saját társadalmán
belül is nagy elégedetlenséget szültek. Akciói nyomán az ellenállás gócpontjai
Ciszjordániába és Gázába tolódtak.
VI. A harmadik szakasz
(1985-1990) – Az államhatalom újjászervezése
Az államhatalom újjáépítésekor, a béke
megteremtésének folyamatában Libanon nem nélkülözhette Szíria segítségét.
1985. decemberében a három legjelentősebb milícia, a
keresztény Libanoni Erők (volt Nemzeti Front), a drúz Haladó Szocialista Párt
és a síita Amal vezetői aláírták a Hárompárti egyezményt, ami megfelelt az
1976. februárjában aláírt Alkotmányos Dokumentum kisebb fajta módosításának. A
dokumentum megosztotta a keresztény politikai erőket. Aoun, a hadsereg
főparancsnoka úgy vélte, a dokumentum tükrözi az ország túlságosan nagy fokú
elkötelezettségét Szíria iránt. Dzsemajelt be sem vonták a tárgyalásokba, így ő
is elutasította a paktumot. A keresztények megvádolták a miniszterelnököt, a
szunnita Rasid Karamét, hogy a hadsereg további erősítésének eszközével az
elnök, Dzsemajel pozícióját próbálja stabilizálni. A mindent az egységért
alapon lemondó Karame helyett a szintén szunnita, addigi oktatásügyi miniszter
Szeli Hossz került a miniszterelnöki bársonyszékbe. (Karamét 1987. júniusában,
lemondása után meggyilkolták)
Az 1988-as elnökválasztáson sem ment minden rendben.
Szíria a maronita Frangiét jelölte, azonban a keresztények szavazástól való
távolmaradása megakadályozta megválasztását. (Az USA másik maronita jelöltjét
sem fogadták el) Végül sikerült Dzsemajelt rávenni, hogy nevezze ki Aount
miniszterelnöknek, betöltetve vele a köztársasági elnöki pozíciót az érvényes
választásokig. Így állt elő az a fura helyzet, hogy egyszerre két államfője
lett Libanonnak, hisz Szelim Hossz nem mondott le.
A megoldást végül összarab segítség hozta meg. Az
Arab Liga felállított egy három országból (Algéria, Marokkó, Szaúd-Arábia) álló
bizottságot, hogy álljon elő egy életképes béketervvel. Ezt a feladatot
sikeresen megoldották; a béketerv javasolta az általános tűzszünetet és hogy a
libanoni parlament az ország határain kívül dolgozza ki azt az
alapdokumentumot, ami biztosítja (hosszú távon is) a békét az országban. A
képviselők Taifában (Szaúd-Arábia) gyűltek össze, és a jelenlevő 63 képviselő
59 támogató szavazatával elfogadták a Nemzeti megegyezés okmányát. A paktum
biztosította az egyenlőséget a keresztény és muszlim képviselők között (108
mandátum) és megnövelte a miniszterelnök hatalmát (csökkentve ezzel az
államfőét). Célul tűzte ki a köztársasági elnök megválasztását, Libanon
szuverenitásának helyreállítását és valamennyi katonai milícia feloszlatását.
Segítségül pedig a szíriai csapatokat bízta meg, kétéves küldetéssel.
A
szíriai-libanoni kapcsolatokat is rögzítették egy külön fejezetben. Ismét
megerősítésre került, hogy „Libanon arab identitású ország”, amely
„privilegizált kapcsolatokat tart fenn Szíriával”. Rögzítették, hogy a két ország
közötti együttműködés területeit egy külön szerződés fogja meghatározni.
A taifai megegyezés azonban nem talált teljes
mértékben kellemes fogadtatásra se a keresztény, se az muszlim oldalon. Muszlim
oldalról a síiták és a drúzok a milíciáik (Hezbollah, Amal) felosztására
készülő terveket vették rossz néven. Aoun pedig a szíriaiak tartós libanoni
jelenlétét kifogásolta. Olyannyira, hogy el sem ismerte a november 5.-én
megválasztott René Maowadot köztársasági elnöknek, és rá két napra magát
kiáltotta ki Libanon államfőjévé. Azt is megtagadta, hogy kiköltözzön az elnöki
palotából. A november 22.-én meggyilkolt Maowadot felváltó Hraoui Szíria
támogatásával vissza akarta szerezni az „elnök” által elfoglalt épületet.
Kérése először elutasításra talált, de később - mikor Saddam Hussein Kuwait
elleni agressziója elterelte a figyelmet az országról – segítő kezet nyújtott:
1990 októberében a szíriai légierő bombázásai megadásra kényszerítették Aoun
csapatait (Aoun Franciaországba menekült).
VII. A polgárháború következményei
– Az események mai vonatkozásai
A 15 év alatt elszenvedett károk óriásiak. Bejrútot
szétlőtték, a többi város is romhalmazzá vált. A bejrúti nemzeti múzeum éppen a
főváros keresztények lakta keleti és muzulmán nyugati részét elválasztó demarkációs
vonalon feküdt. A nemzeti múzeumot a harcoló felek többször lebombázták, a
különböző milíciák kifosztották. A háború alatt elszenvedett anyagi kár
körülbelül 30 milliárd dollár, de a milíciák is hozzávetőleg ugyanennyit
költöttek fegyverekre. A halálos áldozatok száma eléri a 150 ezret, az
emigráltaké a félmilliót. Ami még borzasztóbb, hogy az áldozatok nagy része a
polgárok közül került ki.
A polgárháború után megkezdődött az ország
újjáépítése. Bejrúton már alig látni a harcok nyomait, arculat emlékeztet az
igazi modern nagyvárosokéra. A vidéki városokon azonban még van mit
helyrehozni.
Az Izraellel határos libanoni területeket
izraeli katonák és egy keresztény fegyveres csoport ellenőrizte. Izrael
2000-ben vonta ki csapatait végleg az addig biztonsági zónaként szolgáló
területsávról.
1991. májusában Libanon és Szíria barátsági és
együttműködési szerződést írtak alá. A szír hadseregből az első csoport 2000-ben tért haza, amivel az eredeti 35 ezres
létszámuk 20 ezerre apadt. Damaszkusz 2004 év végével bezárólag összes
katonáját hazavezényelte Libanonból.
A
polgárháború hozzájárult a keresztény lakosok kivándorlásához és így a
felekezeti arányok megváltozásához. Libanon 10 400
négyzetkilométeres területén megközelítőleg 3,6 millió ember él. 2002-es adatok
szerint a populáció 70 százaléka vallja magát muzulmánnak és 30 százalékuk
kereszténynek. 1993-ban a maronita püspök karácsony ünnepére meghívta a
drúzokat, és együtt ünnepeltek. Ez a gesztus a jövőbe mutat: az ellentéteket
békés úton is lehet elrendezni. Remélhetőleg a vallási csoportok – okulva az
elmúlt évek szörnyűségeiből - a jövőben elfogadják egymást és megtanulnak
békében egymás mellett élni.
Kronológia
636
- Syria provinciát meghódítják a muszlimok
1516-17
- I. Szelim török szultán meghódítja a térséget
1864
- az északi, keresztények lakta terület autonómiát kap
1916
- Sykes-Picot egyezmény a Közel-Kelet felosztásáról
1926
- az „írásbeli” alkotmány
1943
- a „szóbeli” alkotmány (Nemzeti Paktum)
1946
- Libanon független, az utolsó francia katona is elhagyja az országot
1948-1949
- az első arab-izraeli háború
1950
- Szíria megszünteti a Libanonnal kialakított gazdasági- és vámuniót
1955
- létrehozzák a szovjetellenes bagdadi paktumot
1956
- szuezi válság
1957
- Eisenhower doktrínája
1958
- felkelés Libanonban, Chamoun lemond, Seháb tábornak lesz az államfő
1964
- Charles Hélout lesz a köztársasági elnök
1965
- Magyarország diplomáciai kapcsolatokat létesít Libanonnal.
1967
- a harmadik arab-izraeli háború
1969.
november - a kairói egyezmény
1975.
február - halászok tüntetése Szaidában, a hadsereg leveri
1975-1977
- a polgárháború első szakasza –az államhatalom leépítése
1975.
április 13. - hivatalosan is megkezdődik a polgárháború
1975.
október 29. - a PFSZ beleavatkozik a harcokba
1976.
február - Frangié módosítja a Nemzeti Paktumot
1976.
június 1. - szíriai csapatok bevonulnak Libanonba
1978-1984
- a második szakasz – Izrael beavatkozik
1978.
március - izraeli csapatok vonulnak be Dél-Libanonba
1979.
április - Haddad kikiáltja a Libanoni Szabad Államot
1982.
június - Izrael elindítja csapatait Libanonba – „Békét Galileának” akció
1982.
szeptember - a Hezbollah megalakul
1983.
május - békeegyezmény Libanon és Izrael között
1984.
március - Dzsemajel felmondja az Izraellel kötött békeegyezményt
1985.
január - kivonulnak az izraeli csapatok Libanonból
1985-1990
- a harmadik szakasz – az államhatalom újjászervezése
1985.
december - Hárompárti egyezmény
1989. október 29. - a libanoni politikai erők
Taifában elfogadják a Nemzeti Megegyezés Okmányát
Irodalomjegyzék
Benke
József: Az arab országok története I (Alexandria Kiadó, Pécs, 1997)
Benke
József: Ígéretek földje (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987)
J.
Nagy László: Az arab országok története a XIX-XX. században
(Eötvös
József Kiadó, Budapest, 1997)
Magyar
Nagylexikon (Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 2001)
Oszetzky
Tamás: Arab-izraeli háborúk 1948-1982 (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1984)
http://www.hirtv.net/modules.php?op=modload&name=News&file=article&sid=1715&mode=thread&order=0&thold=0
, Internet, 2004. november 15.
http://www.radio.hu/index.php?cikk_id=44934,
Internet, 2004. november 15.
http://www.kulugyminiszterium.hu/Kulugyminiszterium/HU/Vilag_orszagai/Azsia/Libanon/pol_kapcsolatok.htm,
Internet, 2004. november 15.
http://www.hajdutura.ngo.hu/zt89.htm,
2004. november 15.
http://www.lib.utexas.edu/maps/lebanon.html
2004. november 25.
Mellékletek:
