Az 1971-es indiai-pakisztáni háború

(Banglades megalakulása)

Az előzmények

1947. augusztus 15-én a Brit Indiai császárság területén a vallási viszonyoknak megfelelően két új állam született. A muzulmán Pakisztán és a hindu India. Bár az új határokon belül a lakosság döntő többsége azonos vallású volt, a béke megteremtéséhez ez önmagában mégis kevésnek bizonyult. Egyrészt Kasmír kérdése miatt a két ország között már 1947-ben háborúra került sor, másrészt a függetlenség elnyerése után mind Indiában, mind Pakisztánban felszínre törtek a nemzetiségi ellentétek. Ezek Indiában folyamatos gerillaháborúkat okoztak, Pakisztán esetében pedig az állam két részre szakadását eredményezték.

Pakisztán ugyanis 1947-ben két egymástól 1500 km (!) távolságra fekvő területen alakult meg. E két terület két tartományt alkotott, Nyugat-Pakisztánt (ma Pakisztán) és Kelet-Pakisztánt (a mai Banglades). Míg Nyugat-Pakisztánban számtalan népcsoport élt (punjabi, pastu, beludzs, stb.), addig a népesebb Kelet-Pakisztán lakosságának 98%-a bengáli volt. Ennek ellenére az új államon belül a politikai, katonai és gazdasági vezetés hamarosan a nyugat-pakisztániak kezébe került, s ők Kelet-Pakisztánt, mint belső gyarmatot kezelték. A bengáliakat az élet minden területén hátrányos megkülönböztetés érte. A lakosság megmozdulásai ezért már 1948-ban megkezdődtek. Majd megalakult az Awami Muzulmán Liga nevű párt, amely később a kelet-pakisztániak politikai mozgalmának a vezetője lett. 1954-ben a különböző pártok egységfrontot alakítottak és 21 pontos programot alakítottak ki. E program legfontosabb pontja az volt, hogy Kelet-Pakisztánnak teljes autonómiát követeltek. Még ugyanebben az évben az Awami Muzulmán Liga törölte nevéből a muzulmán szót, ezzel is kifejezve, hogy valamennyi kelet-pakisztáni érdekeit kívánja képviselni. Az elkövetkező évek változatos politikai küzdelmeket hoztak. Ám ezek során a pakisztáni vezetés következetesen szembe helyezkedett az autonómia törekvésekkel, és a bengáli nép hátrányos helyzetén sem enyhítettek semmit.

Így nem meglepő, hogy az 1970. decemberi parlamenti választásokon Mudzsibur Rahman sejk vezetésével az Awami Liga megszerezte az abszolút többséget a parlamentben és a kelet-pakisztáni törvényhozásban egyaránt. A nyugat-pakisztáni uralkodó körök azonban nem ismerték el a választások eredményét, s ennek következtében belpolitikai válság alakult ki. Mudzsibur Rahman vezetésével polgári engedetlenségi mozgalom bontakozott ki, mire válaszul a pakisztáni vezetés kihirdette a kivételes állapotot, és nyugat-pakisztáni csapatokat vetett be a mozgalom letörésére. Miután pedig Jahja Khán pakisztáni elnök megszakította a tárgyalásokat az Awami Ligával, megkezdődött a fegyveres harc (1971. március 25.). Március 26-án Mudzsibur Rahman sejk Banglades néven független köztársasággá nyilvánította Kelet-Pakisztánt. De ezután a hatóságok letartóztatták, és Nyugat-Pakisztánba szállították. Még ugyanezen a napon a pakisztániak elkezdték légi úton megerősíteni a Kelet-Pakisztánban állomásozó csapataikat. A pakisztáni hadseregnek, és a helyben toborzott szabadcsapatoknak (Razakarok) május 10-ére sikerült megtörnie a bengáli nép ellenállását. A megtorlások elől bengáliak milliói menekültek Indiába (összlétszámuk elérte a 8-10 milliót).

1971 áprilisának derekán Mudzsibnagarban megalakult a bangladesi ideiglenes kormány, s ez Oszmani őrnagyot bízta meg a volt kelet-pakisztáni egységek katonáinak összegyűjtésével. A pakisztáni hadsereg bengáli ezredét ugyanis a nyugat-pakisztániak március 25-e előtt nagyrészt lefegyverezték, vagy szétszórták, kisebb részét pedig megsemmisítették. Ezeknek az első összecsapásokat túlélt és összegyűjtött katonáknak a segítségével kezdték el szervezni a Mukti Bahini-t, a bengáli gerilla hadsereget. A Mukti Bahini főparancsnoka Oszmani őrnagy lett.

Még szintén áprilisban az indiai kormány elhatározta, hogy támogatja a bengáli szabadságharcosokat, s ennek érdekében a kelet-pakisztáni határ mentén kiképző táborokat állítanak fel. E táborok száma december elejére elérte az 50-et. Az első 700 kiképzett bengáli fiatalt 1971 májusának utolsó napjaiban vetették be. A Mukti Bahini decemberre jelentősen megerősödött, s a pakisztáni egységeket sikerült visszaszorítaniuk a városokba és a fő közlekedési útvonalak mellé. Természetesen a Mukti Bahininak nyújtott indiai segítséget a pakisztáni vezetés provokációnak tekintette. Ezért a Bengáliában állomásozó pakisztáni légierő többszőr támadta az indiai területeken fekvő kiképző táborokat, és rendszeresen zajlottak összecsapások a nyugat-pakisztáni határon is.

A helyzet fokozatosan romlott, s Kelet-Pakisztán határán november végére már folyamatos harcok folytak. Ezek során, november 20-án a pakisztáni tüzérség Bovra város közeléből tűz alá vette a gerillák indiai területen feltételezett állásait. November 21-én a pakisztáni ütegek elhallgattatására indiai páncélos egységek lépték át Kelet-Pakisztán határát, majd feladatuk teljesítése után visszatértek megindulási területükre. November 23-án Jahja Khán kihirdette a rendkívüli állapotot, ugyanakkor a pakisztáni tüzérség, ezúttal Hilli városának területéről intézett támadásokat az indiai területek ellen. November 26-án Hilli térségében az indiai csapatok ismét átlépték a határt, és november 27-re 6-8 km mély területet szálltak meg. December 2-án 5 pakisztáni vadászbombázó támadást intézett az Agartala indiai város mellett fekvő repülőtér ellen. Másnap pedig hivatalosan is kitört a háború.

A szembenálló erők

1971-ben az indiai hadsereg összlétszáma 980 000 fő volt. A szárazföldi haderő 14 gyalogos-, 10 hegyi- és 1 páncélos hadosztállyal, 8 gyalogos és 4 önálló páncélos dandárral rendelkezett. Fegyverzetében kb. 1650 harckocsi (200 Centurion, 250 M–4 Sherman, 450 T–54/55, 300 Vijayanta, 150 PT–76, 100 AMX–13) és 2900 löveg volt. A légierő kb. 80-100 000 fővel és 625 repülőgéppel rendelkezett. A 32 harcirepülő századból 8 század Gnat, 2 század Mystere, 6 század Hunter, 2 század Marut, 8 század MiG–21 és 6 század Szu–7 típusú repülőgépekkel repült. A három bombázó és a foto-felderítő század Canberra repülőgépekkel volt felszerelve. A haditengerészethez kb. 30 000 fő, 1 repülőgép hordozó (Vikrant), 2 cirkáló, 6 romboló, 5 légvédelmi rakétás fregatt és számos kisebb hajó tartozott. A haditengerészeti légierőnek 2 század Sea Hawk vadászbombázó és 1 század Alize tengeralattjáró elhárító repülőszázada volt.

A pakisztáni hadsereg 392 000 emberből állt. A szárazföldi erők 2 páncéloshadosztállyal, 13 gyalogos hadosztállyal, 1 önálló gyalogos dandárral és 2 önálló páncélos dandárral rendelkeztek. A hadseregnek 1050-1170 harckocsija (300 db M–47/48, 350 db T–54/55/59, kb. 150 db M–24, a többi pedig zömmel M–4 Sherman) és 1100 lövege volt. A légierő kb. 17 000 embert és 285 repülőgépet számlált. A harcirepülőgép állományt 2 század B–57B bombázó, 1 század Mirage III, 1 század F–104G Starfighter, 3 század F–6 (MIG–19) és 6 század F–86 F Sabre vadász, vadászbombázó alkotta. A haditengerészet 10000 fővel, 1 könnyűcirkálóval, 5 rombolóval, 2 tengeralattjáróelhárító fregattal, továbbá néhány kisebb egységgel volt felszerelve.

Haditervek, háborús célok

A pakisztáni hadsereg főerői nyugaton helyezkedtek el, ezért a pakisztáni haditerv a keleten állomásozó csapatoknak csupán védelmi feladatokat adott. A döntő támadást a nyugaton felvonuló főerőknek kellett végre hajtania. A nyugati fő csapás célja az lett volna, hogy minél nagyobb indiai területet foglaljanak el, s tehermentesítsék a bengáliában harcoló erőiket. A pakisztáni vezérkar azonban nem határozta meg előre, hogy a főcsapást, csapásokat hol hajtsák végre, csupán a fő offenzívát megelőző kisegítő támadásokról döntöttek.

Az indiai vezérkar célja elsősorban az volt, hogy nyugaton feltartóztassák a pakisztáni támadásokat, s közben keleten egy gyorsan végrehajtott hadművelettel elfoglalják Chittagong és Khulna területét, és itt beiktassák a bangladesi kormányt.

Az ENSZ várható beavatkozása miatt a hadműveletek során mindkét fél számára az idő volt a legfontosabb tényező. Pakisztán szerette volna elhúzni a konfliktust az ENSZ beavatkozásáig, mert ez esetben bármiféle változást megakadályozhatott volna Kelet-Pakisztánnal kapcsolatban. India pedig éppen ellenkezőleg, még az ENSZ közbelépése előtt döntést akart elérni, mivel a bangladesi kormány nemzetközi elismerését csak abban az esetben remélhette, ha jelentős kelet-pakisztáni területek felett sikerül megszerezni az ellenőrzést. Ezenkívül minél előbb “meg kívánt szabadulni” a bengáli menekültek ellátásának költségeitől is.

A Nyugati hadszíntér

A pakisztáni vezetés számára a háború elkerülhetetlennek tűnt. Ezért úgy döntöttek, hogy annak kezdetét ők határozzák meg, mert így lehetőségük lesz egy váratlan légicsapás végrehajtására, és a szárazföldön folyó hadműveletek esetében is magukhoz ragadhatják a kezdeményezés. Ez utóbbi pedig a kelet-pakisztáni erők megsegítése szempontjából egyáltalán nem volt mellékes.

A nyugati fronton a két félnek közel ugyanannyi páncélosa és tüzérségi eszköze volt, viszont India több gyalogos alakulattal rendelkezett, továbbá az indiai légierő kb. 20 harcirepülő századával szemben - további négy század az ország belsejében állomásozott tartalékként - a pakisztáni légierő csak 12 harcirepülő századot tudott bevetni.

A pakisztáni haditervnek megfelelően december 3-án reggel 5⁴⁵-perckor a pakisztáni légierő vadászbombázói a nyugati határ mentén légicsapást hajtottak végre öt indiai repülőtér ellen (Srinagar, Avantipur, Pathankot, Amritsar, és Faridkot), majd a nap folyamán a B–57-es bombázók újabb repülőtereket támadtak. A pakisztáni várakozásokkal ellentétben azonban az indiai légierő nem szenvedett komoly veszteségeket, sőt néhány órán belül ellencsapásokkal válaszolt (ezek zömmel szintén sikertelenek voltak). A délután folyamán Jahja Khán hivatalosan is hadat üzent Indiának.

A légitámadást követően a nyugati határ négy pontján lendült rohamra a pakisztáni hadsereg. A legészakibb pakisztáni támadásra Poonch (Kasmír) térségében került sor, de eredményt itt nem tudtak elérni. A háború legsikeresebb pakisztáni támadása Chamb (Kasmír déli része) irányában bontakozott ki. Itt a 23. pakisztáni gyalogos hadosztály, 2 gyalogos-, 1 páncélos dandár, és a hadtest tüzérség támogatásával rohamozta a XV. indiai hadtest 10. gyalogos hadosztályának vonalait. Heves harcok után a pakisztániak december 7-én reggel elfoglalták Chamb városát, de a december 10-én meginduló indiai ellentámadás visszavetette őket. Punjabban, Fazilka és Hussainiwala városok térségében a pakisztáni támadás gyakorlatilag még a kibontakozása előtt meghiúsult, mivel egységeik képtelenek voltak megtalálni az indiai állások gyenge pontjait. Rajasthanban a 18. gyalogos hadosztály indított támadást Islamgarh térségéből Jaisalmer felé, de az előrenyomulás Longewalnál egy előretolt indiai század ellenállásán szintén elakadt. Majd december 7-én az indiai légierő közbelépése miatt vissza is vonultak.

Az indiai vezérkar a háború kezdetén a nyugati fronton igen óvatosan viselkedett. Amikor azonban felismerték a pakisztáni vezetés bizonytalanságát, erőteljes támadásba kezdtek a shakargarhi kiszögelés ellen. Itt az I. indiai hadtest 36., 54. gyalogos-, 39. hegyi hadosztálya, és 2 önálló páncélos dandára indult rohamra. Velük szemben két pakisztáni gyalogos hadosztály és 4 páncélos dandár helyezkedett el. A térségben a háború végéig heves harcok dúltak. December 15-ére már az indiai csapatok ellenőrizték a Shakargarh–Zafarwal közti utat, majd visszaverték a 8. pakisztáni páncélos dandár ellentámadását is.

Jelentős sikert ért el Rajasthanban a Barmer térségéből kiinduló 11. indiai gyalogos hadosztály is, amely mintegy 50 km mélységben hatolt be Pakisztán területére, s a háborút Naya Chor városának körzetében fejezte be.

A pakisztáni vezérkar kezdeti bizonytalanságát saját támadásainak kudarca, és az indiai sikerek tovább növelték. Mivel pedig főerőik bevetéséről nem tudtak dönteni, a kezdeményezést elvesztették, s a keleten harcoló csapataik magukra maradtak.

A keleti hadszíntér

A pakisztáni hadsereg az erőviszonyok tekintetében keleten döntő hátrányban volt. A Bengáliában állomásozó 14. gyalogos hadosztály megerősítésére 1971 áprilisától Nyugat-Pakisztánból még két gyalogoshadosztályt (9. és 16) szállítottak át légi úton. De ezek nehézfegyverzetüket kénytelenek voltak hátra hagyni. A kelet-pakisztáni hadvezetés, hogy az indiai parancsnokokat csapatai valós erejéről félrevezesse, névleg még két gyalogoshadosztályt állított fel (36. és 39.). A gyalogoshadosztályok harcát támogatta egy páncélos ezred (a 29. huszár ezred M–24-es harckocsikkal) Bogra területén, és egy-egy önálló harckocsi század (M–24) nyugaton, illetve Dacca térségében. A légtér védelméért a 14. vadászbombázó század (F–86F) volt a felelős, a kelet-pakisztáni partokat pedig 4 ágyúnaszád, 8 parti őrhajó és 2 partraszállító hajó biztosította.

Kelet-Pakisztán védelmét így mindösszesen kb. 4 hadosztálynyi erő látta el, mintegy 100 000 fővel. E reguláris pakisztáni egységen felül a védelemhez tartoztak még a helyben toborzott szabadcsapatok is.

Az indiai hadvezetés kb. 9-10 hadosztálynyi erőt vonultatott fel Kelet-Pakisztán határán 3 hadtest és 1 hadműveletiterület-parancsnokság alárendeltségében. A II. hadtest (9. gyalogos-, 4. hegyihadosztály, és egy PT-76-okkal felszerelt páncélos ezred) délnyugaton foglalta el állásait a Bengáli-öböltől Raishahi magasságáig. A II. hadtesttől északra a XXXIII. hadtest (20. gyalogos hadosztály, 71. gyalogos dandár és egy páncélos ezred T–55 harckocsikkal) készült fel a támadásra. Jakpaiguritól Hojai-ig a 101. hadműveletiterület-parancsnokság (6. hegyihadosztály, 95. és 167. gyalogos dandár) erői sorakoztak fel. A keleti határon pedig a IV. hadtest (8., 57. és 23. hegyihadosztály, és három önálló páncélos század) vonult fel.

A légitámogatásról 11 harcirepülőszázad gondoskodott (4 század Hunter, 3 század Gnat, 3 század MiG-21, 1 század Szu–7). A Bengáli-öbölben pedig az indiai haditengerészet Vikrant repülőgép-hordozója állomásozott 8 romboló és fregatt, 2 tengeralattjáró, és 3 partaraszállító hajó kíséretében. Az indiai hadsereg segítségére volt még a Mukti Bahini kb. 50-100 000 harcosa is.

Az erőviszonyok miatt a kelet-pakisztáni hadsereg főparancsnoka, A. K. Niazi tábornok csupán az indiai hadsereg támadási ütemének a lassítását tűzte ki célul. Ennek érdekében a pakisztáni csapatok megerősítették, erődítették a fontosabb városokat és a Dacca (Kelet-Pakisztán fővárosa, ma: Dhaka) felé vezető főútvonalakat. Az indiai Keleti-Parancsnokság módosította az eredeti hadműveleti terveket, s a főváros elfoglalását tette meg a hadjárat elsődleges céljának, remélve, hogy Dacca bevétele döntő hatással lesz a háború kimenetelére. Hogy e céljukat a hadművelet során minél előbb elérjék, az indiai csapatok nem támadták a megerődített városokat, hanem megkerülték azokat, és ahol lehetőség volt rá, a jól védett fő közlekedési útvonalak helyett, alsóbbrendű utak igénybevételével próbálták megközelíteni és elfoglalni Daccát.

A hadjárat

December 4-én az indiai légierő keleten is végrehajtotta ellentámadásait. A Tezgaon és Kurmitola repülőterek elleni folyamatos légicsapások földhöz szegezték a pakisztáni 14. vadászbombázó századot, s az indiai légierő kivívta a teljes légiuralmat. Közben megindult az indiai szárazföldi erők támadása is, s már december 5-én elfoglalták Aghaura és Lasham városokat (utóbbi 18 km-re fekszik a határtól, s bevételével elvágták a Dacca és Chittagong közötti út- és vasútvonalat). Másnap az indiai flotta a kelet-pakisztáni kikötőket támadta, miközben folyatódott a szárazföldi erők előrenyomulása is.

December 7-én az indiai hadsereg nyugaton elfoglalta Jessore-t, és a Jessore-tól északra fekvő Jhenid közlekedési csomópontot (Jessore a Daccába vezető úton fekszik és fontos közlekedési és légi csomópont). A Jessore-tól délkeletre található Khulna viszont, amelyet a 107. pakisztáni dandár védett, a háború végéig kitartott, s védői csak december 17-én adták meg magukat. Az indiaiak keleten bevették még Sylhetet, és előrenyomultak Tripura térségében, Lashamtól 25 km-re nyugatra is, továbbá bekerítették a Daccától 32 km-re délkeletre található Comilla városát.

Comilla védői már másnap megadták magukat, a kelet-indiai parancsnokság vezérkari főnöke pedig megadásra szólította fel a kelet-pakisztáni hadsereget. E felszólítást december 9-én megismételték, természetesen eredmény nélkül. December 9-én elesett Chandpur és ezzel kelet felől megnyílt az út Dacca felé. Az indiaiak csapatok elérték Daudkandi városát is, és csapataik átkeltek a Mehgna folyón.

Az indiai támadás a következő napokban sem vesztett lendületéből. December 11-én az indiai egységek a Mukti Bahini támogatásával bevették Hillit, amelyet a 205. pakisztáni gyalogos dandár zászlóalja kénytelen volt feladni, miután állásaikat átkarolták. Ugyanakkor Dacca mellett indiai ejtőernyősök értek földet, akik támadást intéztek a város külső negyedei ellen. December 11-én az indiaiak ellenőrzésük alá vonták még Mymensingh, Kushtia és Noakhali városokat is.

December 12-én, miközben a bangladesi kormány Jessore-ban felállította ideiglenes székhelyét, az indiai egységek folytatták támadásukat, amely során elfoglalták Narsingdit, és 35 km-re megközelítették Chittagongot. Másnap Dacca körül bezárult az ostromgyűrű (kb. 30 000 pakisztáni katona védte a várost) és Manekshaw indiai tábornok ismét felszólította a pakisztáni csapatokat, hogy adják meg magukat. Mivel ez nem történt meg, az indiai tüzérség december 14-én megkezdte Dacca ostromának az előkészítését. Ugyanakkor északon sikerült elfoglalniuk Bogra városát, ágyúnaszádaik pedig tűz alá vették Chittagong kikötőjét.

Az eddigi harcok hevességét jelzi, hogy a háború első tíz napján az indiai jelentések szerint csapataik 2000 halottat, több mint 5000 sebesültet, és 1600 eltüntet vesztettek (a pakisztáni veszteségeket még magassabbra becsülték).

December 15-én az indiai egységek 3 km-re közelítették meg Daccát. Niazi tábornok ekkor tűzszünetet kért. Manekshaw azonban a tűzszünet feltételéül a pakisztáni csapatok azonnali fegyverletételét szabta. A reménytelen katonai helyzettel számot vetve Niazi tábornok december 16-án 16³⁰-kor letette a fegyvert.

A hadjárat végére a kelet-pakisztáni hadsereg kb. 96 000 katonája esett fogságba, és a számos hadfelszerelés között az indiai csapatok 66 db M-24 harckocsit (egy részüket megrongálva) is zsákmányoltak.

A kelet-pakisztáni csapatok fegyverletétele után a harcok folytatásának egyik fél sem látta értelmét, így december 17-én a nyugati fronton is életbe lépett a tűzszünet. December 22-én Banglades kormánya megérkezett Daccába, és az egykori Kelet-Pakisztán területén megalakult a Bengáli Népi Köztársasság.

Babos László

Források, Felhasznált irodalom:

Földünk országai. Budapest, Kossuth könykiadó, 1976.

Világtörténelmi enciklopédia. I kötet, Budapest, Kossuth könyvkiadó, 1982.

Tenigl-Takács László: India története. Budapest, Medicina-A Tan Kapuja Budhista Főiskola, 1997.

Dr. Szántó Imre: Nemzetközi Katonai Almanach. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó,1969.

Kalmár György: A felrobbant ország. Budapest, Gondolat, 1974.

A harmadik háború. Magyarország, 1971/50. 6-7. oldal

A 14 napos háború. Magyarország, 1971/52. 5. oldal

Internetes irodalom, forrás:

http://www.toshiro.f2s.com/oob/site/data/india/divisions.html

http://www.toshiro.f2s.com/oob/site/data/pakistan/divisions.html

http://www.armedforces.nic.in/army/armajop.html

http://www.geocities.com/pentagon/bunker/5040/wars.html

http://www.subcontinent.com/1971war/1971war.html

http://www.defencejournal.com/2001/jan/1971-war.htm

http://www.bharat-rakshak.com/Land-Forces/Army/patton3.html

http://www.bharat-rakshak.com/IAF/History/1971war/Overview.html