Páncélosok Bagdadban
A 2003. április 5-i
„Mennykő túra”
A 2003. március-áprilisában lezajlott Iraki Szabadság Hadművelet (Operation Iraqi Freedom - OIF) - és az utána kibontakozó gerillaháború -, a páncélosok alkalmazásának tekintetében érdekes eredményeket hozott. A háború előtt sok teoretikus már eltemette a lánctalpas páncélos technikát, főleg a harckocsikat. Nézeteikkel szemben azonban e fegyverrendszerek, s a páncélos fegyvernem a hadjárat során reneszánszát élte, s az amerikai páncélos egységek olyan eredményeket értek el, amilyet a németek a Blitzkrieg 1939/41-es hadjáratai alatt, vagy az izraeliek1967-ben.
A hadjárat nemcsak azt bizonyította, hogy a harckocsik és gyalogsági harcjárművek még egy ideig a szárazföldi erők fontos részei maradnak, hanem azt is, hogy megfelelő időben és helyesen alkalmazva beépített, városi területen is lehet sikereket elérni velük. Ez utóbbira példa a 2003. április 5-i „Mennykőtúra”1
2003-ban az iraki hadjárat során az
amerikai csapatok a sajtó vészt jósló hírei ellenére rendkívül gyorsan
nyomultak előre. Az Iraki Szabadság Hadművelet 2003. március 19-én kezdődött. A
hónap végére az amerikai erők már Bagdad közelébe értek, s megkezdték
előkészületeiket a főváros bevételére. Azért, hogy a két támadó amerikai
hadtest egyszerre tudjon csapást mérni Bagdadra, az Eufrátesz és Tigris folyók
között előrenyomuló I. tengerészgyalogos expedíciós erő (MEF) - támadását március 27.-én leállították, hogy bevárja az
V. hadtest él egységét, a 3. gyalogos hadosztályt, mely az Eufrátesz jobb
partján haladt a főváros felé. Az amerikai erők rövid hadműveleti szünet után
újították fel támadásukat, s míg az I. MEF délkeleti irányból közeledett a
főváros felé, addig a 3. gyalogos hadosztály a kerbalai átjárón keresztül
nyomult Bagdad délnyugati térségébe. E támadás során az amerikaiak az iraki
erők maradványait is felőrölték (köztük a Köztársasági Gárda hadosztályait), s
Bagdad határához értek.
Az amerikai vezérkar feltételezte,
hogy Bagdad hatásos védelmét az iraki rezsim már nem képes megszervezni. A
város védőinek létszámát a Köztársasági Gárda két dandárára és kb. 15 000
fedájin harcosra becsülték.2
Az általános helyzet megerősítette Buford
Blount vezérőrnagyot, a 3. gyalogos hadosztály parancsnokát abban az
elképzelésében, hogy fokozza az iraki erőkre nehezedő amerikai nyomást.
Ugyanakkor meg akarta tudni, hogy milyen jellegű Bagdad védelme, s mire
számíthatnak majd a város ostroma során. Ezért, miután az amerikai erők április
4-én elfoglalták a LIONS (Bagdad délnyugat, Bagdadi Nemzetközi Repülőtér) és
SAINTS (Bagdad dél) nevű célterületeket, az V. hadtest parancsnokának, William
Wallace tábornoknak a jóváhagyásával Blount parancsot adott egy páncélos
harcfelderítő akció végrehajtására.
Blount vezérőrnagy a küldetésre a 2.
dandár harccsoportot (BCT) jelölte ki. David Perkins ezredes, a dandár
parancsnoka pedig csapataiból Erick „Rick” Schwartz alezredest és egységét, a
64. páncélos ezred 1. zászlóaljának harccsoportját (TF 1-64 AR „Rogue”) bízta
meg a feladat végrehajtásával.
A harccsoport közel 100 lánctalpas
és sok kerekes járműből, harcjárműből állt. Jól kiképzett, gyakorlott
legénységgel rendelkezett, akik a hadszíntéren töltött hat hónap alatt jól
összeszoktak, s a hadjárat két hetében jelentős harci tapasztalatokra is szert
tettek. Többek között két hasonló, bár lényegesen kisebb páncélos felderítő akciót
is végrehajtottak Bagdadtól délre az 1-es és a 8-as főút mentén.
A terv
Páncélosok! Csak
páncélosok!
A TF 1-64 AR „Rouge” feladata az
volt, hogy a 8-as főút mentén behatoljon Bagdadba, vegye fel a harci
érintkezést az ellenséggel, s fedje fel elhelyezkedését, erejét. A
harccsoportnak a 8-as főút mentén Bagdad központjáig kellett előre törnie, majd
délnyugati irányba fordulva tovább nyomulni a Bagdadi Nemzetközi Repülőtér
(korábban Szaddam Husszein repülőtér) felé, ahol az 1. BCT arcvonalán keresztül
visszatér saját csapataihoz. A távolság, amit ellenséges területen kellett
megtenni csupán, mintegy 20 km volt (ez a hadjárat alatt viszonylag kis
távolságnak számított). De ez most szinte végig beépített, városi területen
vezetett keresztül, ráadásul át kellett haladniuk több felüljáró alatt is, ami
különösen veszélyessé tette a feladatot.
Schwartz alezredes a küldetést gyors
rajtaütésként képzelte el, mely megmutatja az amerikai erők harctéri
lehetőségeit, és felméri az iraki erőket. A feladatot elemezve úgy döntött,
hogy a páncélzat hiánya miatt az összes kerekes támogató járművét hátrahagyja.
Így a harccsoport néhány száz katonából állt a különböző harcjárművek, köztük
M-113-asok fedélzetén, s fő erejét 29 Abrams harckocsi és 14 Bradley alkotta.
Az eddigi sikerek ellenére senki nem
hitte, hogy a bagdadi „portya” könnyű lesz. Dave Hibner százados, a 10.
Műszakiak D századának parancsnoka, és a harccsoport más tisztjei is igencsak
meglepődtek, amikor megtudták, hogy mi lesz a feladatuk. Néhány katonát pedig
szinte sokkolt, hogy egységüknek teljesen egyedül kell Bagdadba behatolnia.
Jellemző azonban az amerikaiakra,
hogy Perkins ezredes úgy döntött, maga is részt vesz az akcióban, a helyszínen
látja el parancsnoki feladatait, s biztosítja a támogató műveleteket.
Ugyanakkor a kockázatok mellett - ami az ezredes esetleges veszteséglistára
kerüléséből adódhatott -, ez lehetővé tette, hogy Schwartz alezredes minden
figyelmét a harccsoport vezetésére, és a tűzharc irányítására koncentrálja.
A harccsoportot a 64. páncélos ezred
1. zászlóaljának A százada (A/1-64 AR), a „Wild Bunch” vezette. A „Wild
Bunch”-ot követte a zászlóalj C százada, a „Rock”, s a harccsoport hátát a 15.
gyalogezredtől a 3. zászlóalj C százada (C/3-15 IN), a „Cobra” biztosította.
A Wild Bunch-hoz osztották be
támogatásul a 10. Műszaki zászlóalj D századának első szakaszát is. Dave Hibner
századosnak, a D század parancsnokának választása valószínűleg azért esett a
műszaki század e szakaszára, mert ahogy Eric Canaday hadnagy mondta, ez a szakasz
három lánctalpas harcjárműből állt. S ez váratlan előnyökkel járt a hadjárat
során.
Ugyanis mivel a negyedik járművüket
műszaki hiba miatt elvesztették, a szakasz teljes állományát és fegyverzetét a
megmaradt három M-113-asra pakolták fel, s ez 4 vagy 5 lövészt jelentett
támogatásul az M-2-es 12,7 mm-es géppuska és az Mk-19-es (40 mm-es) gránátvető
mellé. Ezen felül az egység más szakaszoktól kapott még különböző automata
fegyvereket, köztük 240-es (7.62 mm-es) géppuskákat is, aminek köszönhetően
igen jelentős tűzerővel rendelkeztek. Dave Hibner százados, már Najaf-nál (a 3.
hadosztály egységei március 25-28. között harcoltak a város körzetében)
felfedezte, hogy a plusz fegyverzet, s főleg a 240-esek és az M-2-es géppuskák
rendkívül nagy tűzerőt biztosítanak egységének, s ami még fontosabb volt, a
városi harc során tűz alatt tudták tartani az épületek 2. és 3. emeletét is,
amire a Abrams-ok és Bradley-k nem voltak képesek. Ráadásul harcjárműveik
egyszerre akár hat célpontot is le tudtak fogni, amiben szintén jobbak voltak
az Abrams-oknál, Bradley-knél.
A „Mennykő túra”
Némi bizonytalanság után a
harccsoport április 5-én reggel hat órára felfejlődött, hogy végrehajtsa a
bagdadi „portyát”. Reggel 6. 30-kor lépcsőzetes oszlopban lépték át a
megindulási vonalat, s néhány perccel később szórványos kézifegyver és RPG tűz
fogadta őket. Hamarosan paramilitáris erőkkel és a Különleges Köztársasági
Gárda barettet viselő katonáival
csaptak össze. Az amerikai közönség szinte élőben láthatta az eseményeket Greg
Kelly, a FOX News riporterének jóvoltából, aki a dandárparancsnok M-113-asának
fedélzetén együtt „utazott” a csapatokkal.
A küzdelem időnként valóságos
közelharc jelleget öltött. Perkins ezredes M-113-asának parancsnoka, John Ives
százados felváltva tüzelt az M-2-es géppuskával
és M-16-osával. Éppen újra töltötte az M-2-est, amikor megfordult és meglátott
egy iraki védőt, aki néhány méterrel távolabb tüzelésre emelte AK-47-esét. Ives
gondolkodás nélkül hozzávágta az üres lőszeres rekeszt, olyan erővel, hogy az
irakit ledöntötte a lábáról. Perkins ezredes pedig megragadta 9 mm-es
pisztolyát, és lelőtte az irakit.
Az iraki tájékoztatási miniszter,
Muhammad Szaid al-Szahhaf, tagadta, hogy az amerikai csapatok elérték a
fővárost, sőt azt állította, hogy visszaszorították az ellenséget.3
Kijelentései azonban az amerikai
csapatok helyett a védők soraiban okozott zavart, mivel az iraki katonai és
polgári kommunikációs csatornák szétrombolása után az iraki erők már csak a
külföldi adókban elhangzó információkra, s kósza szóbeli hírekre
hagyatkozhattak. Így amikor az amerikaiak megjelentek Bagdadban először pihenő,
felkészületlen iraki harcosokkal találták szembe magukat.
Bár a támadás meglepte Bagdad
védőit, amint a Rouge közeledett a város központ felé, a harc intenzitása
megerősödött. Nehezítette a harccsoport feladatát, hogy az iraki civilek nem
tudtak az amerikaiak érkezéséről, s a város azon utcáit is használni szerették
volna, amelyeken az amerikaiak haladtak. Így gyakran egyszerre voltak jelen az
utakon az amerikai páncélosok, kocsijukat vezető iraki civilek, s az iraki
harcosok. Az amerikaiak, ha lehetőségük volt rá néhány figyelmeztető lövést
adtak le a közeledő gépkocsira, mire annak vezetője rendszerint észbe kapott.
Az iraki erők azonban általában pajzsként használták a civileket, s a harc
hevében egyébként is nehéz volt megállapítani, hogy az adott gépkocsiban
civilek ülnek, vagy iraki harcosok, netán öngyilkos merénylők. Így a
küzdelemnek elkerülhetetlenül voltak civil áldozatai is.
Kb. 20 perccel a hadművelet megkezdése után az amerikaiak már kemény harcot vívtak az iraki erőkkel. Hat kilométer megtétele után Diaz őrmester Abramsának (C-12) jobb hátulját, a motortérnél egy RPG-7-es vagy más hátrasiklásnélküli lövedék találta el, s a harckocsi kigyulladt. A harckocsi parancsnoka Diaz, a harckocsi személyzete, s a segítségükre siető katonák megpróbálták eloltani a tüzet abban a reményben, hogy meg tudják menteni az Abramsot.
Schwartz alezredes szerint ekkor a Cobra-t erősen támadták, és az egész harccsoport sebezhető volt egy közeli felüljáróról. Az alezredesnek két lehetősége volt: sorsára hagyja a találatot kapott harckocsit és továbbhalad, vagy védelmi pozíciót vesz fel, s biztosító fedezetet ad a Cobra-nak, hogy lehetőségük legyen a harckocsi megmentésére. Ebben az esetben viszont esélyt ad az irakiaknak, hogy csapatokat küldjenek a város fenyegetett részébe, s megszervezzék a további védelmet. Jól mutatja az amerikai erők lehetőségeit, s magabiztosságát, hogy Scwartz a kockázatok ellenére az utóbbit választotta, s a harccsoport megállt.
…
A teljes cikk a Haditechnikában olvasható
Az eredmény
A harccsoport a feladat teljesítése
után némi időt pihenéssel, és a készletek feltöltésével töltött. Evakuálták a
sebesülteket, kijavították a harcjárművekben esett károkat, kitakarították a
járműveket, kisöpörték a töltényhüvelyeket, kipakolták az üres lőszeres
rekeszeket. Volt olyan harcjármű, amelyikben a lőszerhüvelyek bokáig értek.
Ezután az egység visszatért korábbi, a város déli részén elfoglalt állásaiba.
Másnap reggel az „A” század megemlékezést tartott az elesett Booker
törzsőrmesterről.
Az április 5-i páncélos
harcfelderítő vállalkozás meghozta a várt eredményt, s közvetlenül járult hozzá
Bagdad elfoglalásához, és az iraki rezsim bukásához. A kb. két óra húsz perces
„túra” eredményeként az amerikai vezetés megbizonyosodott róla, hogy bár a
védők egy részének morálja még mindig jó (elsősorban az irreguláris erőké), nem
rendelkeznek a főváros sikeres védelméhez szükséges ismeretekkel, fegyverekkel.
Ezért az amerikaiak úgy döntöttek, hogy az április 5-i akció tapasztalatait
felhasználva április 7-én újabb, most már dandár erővel végrehajtott rajtaütést
indítanak Bagdad központjába, s ha lehetőség nyílik rá, ezt továbbfejlesztve
elfoglalják a fővárost (ez utóbbi támadás eredményeként esett el végül Bagdad).
Az április 5-i rajtaütés során az
amerikai harccsoport egy katonája vesztette életét, öt megsebesült, s egy
harckocsi semmisült meg. Azonban elpusztították az ellenség több mint 50
különböző járművét, 25 ágyúját és legalább 300 harcosát. Erick Schwartz
alezredes az akció után, még a repülőtéren a következőképpen írta le saját, s
katonáinak érzéseit: „…Nagyon különös hangulat volt. Szörnyű volt a veszteség
érzése, ugyanakkor nagyszerű volt a küldetés sikerének érzése. Mindenki a
járműveket nézte és csodálkoztak, hogyan voltunk képesek túlélni. A Bradley-ket
több RPG találat érte, s mégis mozgásképesek maradtak… Nem hiszem, hogy
bárkinek közülünk száraz maradt a szeme.”4
1. Az elnevezés
az amerikai csapatoktól származott, még a vietnámi időkből, amikor az
utánpótlási vonalak biztosítására indítottak hasonló támadásokat. On Point
:www.globalsecurity.org
2. John Keegan: Az iraki háború. Európa könyvkiadó Bp., 2004. 298. old.
3. U.o. 298. old
4 On Point
:www.globalsecurity.org
www.angelfire.com/ga4/2ndplatoon/
Heavy Division
woe for the 21st century
www.geocities.com/equipmentshop/mecinfantry.htm
On Point
www.globalsecurity.org
Hstory of 1st Battalion,
64th Armor Regiment in Operation Iraqi Freedom
www.stewart.army.mil
John Keegan: Az
iraki háború. Európa könyvkiadó Bp., 2004