HVG

1995. agusztus 12. 32. szám, 9-12. oldal

A HÁBORÚ EGYIK VÉGE

(Horvát támadás a krajinában)

(részletek)

Horvátország elfoglalta a szerbek által négy éve megszállt vidékének, a „Krajinai Köztársaságnak” a zömét. A győzelem nemcsak a horvát nemzettudatot, hanem Tudjman elnök hatalmát is megerősíti, és a nagyhatalmak némi morgolódása közepette is jelzi: a délszláv válság „megoldásában" a diplomáciai és a katonai út közül továbbra is csak az utóbbi járható.

„Győzelmünk többet jelent, mint hogy horvát földet hódítottunk vissza. Századokra megteremtettük államunk stabilitásának feltételeit" – dörögte a mikrofonokba vasárnap a horvát hadsereg által egy nappal korábban elfoglalt Kninben Franjo Tudjman elnök, aki már a függetlenség 1991-es kikiáltásakor a modern horvát állam megteremtőjének tartotta magát, s aki a „Krajinai Szerb Köztársaság” múlt hét végi lerohanásában alighanem műve megkoronázását látja. A krajinai „Főváros" fölött magasló erődre ekkorra már majd’ teniszpályányi horvát lobogót feszítettek, a zágrábi tévé ünnepi műsorában húszadszorra is elhangzott a Psihomodo Pop együttes négy évvel ezelőtti (angol nyelvű) száma, amely akkor még „vérző és megalázott” hazáról, de már „végső győzelemről” szólt. Az utcákon mulatozó katonák még az éjjel is arról daloltak, hogy az elmenekült csetnikeket akár Szerbiában is megtalálják majd, mialatt társaik színes tévéket, videomagnókat és perzsaszőnyegeket hordtak ki a szerb lakosok által elhagyott otthonokból.

A senki által el nem ismert ,Krajinai Köztársaságot” 1991 végen kiáltották ki a Horvátország boszniai határvidékén egy tömbben élő szerbek. A második világháború öldökléseire emlékezve tartottak attól, hogy az önálló Zágráb nem szavatolná kisebbségi jogaikat, s valószínűleg bíztak Milosevics szerb elnök Nagy-Szerbiával kecsegtető ígéreteiben is. A szerb-horvát háború akkor 15 ezer halottat követelt, a harcok nyomán több mint 200 ezren - elsősorban horvátok - menekültek el lakhelyükről. A Horvátország területének közel 30 százalékát elfoglaló, mintegy 250 ezer lakosú szerb „államból” 1992 tavaszán kivonultak a sok fegyvert és „átöltözött" tisztet otthagyó jugoszláv erők, s fölálltak az ENSZ békefenntartói, akik a Krajinát négy zónára osztották föl.

A négy zóna közül mostanra három eltűnt: a legkisebbet, Nyugat-Szlavóniát az idén május elején kétnapos akcióval radírozta le a térképről a horvát hadsereg, amely a fontosabb és nagyobb knini és glinai zónát a múlt pénteken hajnali ötkor megindított offenzívával szerezte meg. A rádióhallgatók és tévénézők egyre több városról hallhatták, hogy „je gotov” vagyis hogy „kész van”, míg Gojko Susak védelmi miniszter az akciót hétfő este 6 órakor lezártnak nyilvánította. Egy keskeny, Karlovactól délkeletre elnyúló krajinai csíkon az ENSZ megfigyelői szerint ekkor még heves harcok folytak. A Vihar Hadművelet – ahogy az offenzívát a vezérkar elkeresztelte – a valószínűleg alábecsült hivatalos adatok szerint a horvát hadsereg részérő mindössze 118 halálos áldozatot követelt, 620 katona sebesült meg, a szerb áldozatok száma ennek minden bizonnyal a többszöröse.

„Ha a megszállt területeket előbb fölszabadíthattuk volna, megtettük volna” - tudatta a világgal Tudjman egy zágrábi banketten, hozzátéve, hogy a hadsereget előbb föl kellett építeni. Ehhez komoly segítséget nyújtott Zágrábnak egy volt katonákból és hírszerzőkből álló amerikai cég, amely alighanem Washington tudtával osztogatja katonai jótanácsait; szakértők szerint több nyugati állam támogatta illegális fegyverszállításokkal a horvátokat, lehetővé téve számukra például a korábban egyáltalán nem létező saját légierő kiépítését. Az idő azért is kedvezőnek tűnt a támadásra, mert még tartott a nyugati világ fölháborodása amiatt, hogy a boszniai szerbek elfoglaltak két, az ENSZ által védettnek minősített muszlim övezetet, Szrebrenicát és Zsepát, s igencsak közel jártak ahhoz, hogy „lenyeljenek” egy harmadikat, a nyugat-boszniai Bihácsot is, amelyet szombaton éppen a Krajinát áttörő horvát csapatok mentettek föl. (Velük szemben kénytelenek voltak letenni a fegyvert a Szarajevó ellen lázadó és a szerbekkel szövetkező szakadár muszlini vezér, Fikret Abdics katonái is.) A számítás bejött: a nagyhatalmak az erőszakot ugyan elítélték (Oroszország harsányan, Németország visszafogottan, Amerika pedig még megértést is tanúsított), de komolyabb szankciókat nem helyeztek kilátásba. A horvát vezetés az offenzíva megindítása előtti napon még Genfben tárgyalgatott a Krajina képviselőivel, akik állítólag hajlandóak lettek volna huszonnégy órán belül megnyitni az Adria-kőolajvezetéket, kicsivel később a Zágrábból Kninen át a horvát tengerpartra vezető vasutat is, sőt, belementek volna, hogy a világszervezet UNCRO nevű békefenntartó missziója ne a területükön szétszórva, hanem a boszniai határon állomásozzék; „csak” a horvát alkotmány és jogrend elfogadását tartották elképzelhetetlennek. A mozgósítás mindenesetre már az alku várakozások szerinti sikertelen befejezése előtt megkezdődött: a katonai rendőrség végigjárta a munkahelyeket, a tengerparti strandokat és az üdülőket, s még éjjel is kézbesítette a behívókat. A 100 ezres horvát hadsereg az offenzíva megindításáig közel duplájára, a krajinai haderő létszámának négy-szeresére duzzadt.

A támadók lerohanták az akcióról nem egészen két órával korábban értesített ENSZ-erők posztjait. Megöltek két cseh egészségügyi katonát és egy dán kéksisakost. Az utóbbit – a horvát védelmi minisztérium szóvivője, a háborút közelről soha nem látott hazafias költő, a tábornokká emelt Ivan Tolj szerint – a krajinai szerbek kötözték tankjukhoz, remélve, hogy így ellenfeleik nem mernek tüzet nyitni rájuk. Mertek. További nyolc dán kéksisakost és néhány szerb foglyot éppen a horvátok használtak föl élő pajzsként, Knin ostromára készülő tankjaik előtt hajtva őket. Ezt Tolj tábornok ugyan hazugságnak nevezte, azt viszont egy péntek esti nemzetközi sajtótájékoztatóra „időzített” légiriadót követően állította, hogy a sarokba szorított szerb nacionalista terroristák Zágráb egyik délkeleti kerületéré Luna típusú rakétát lőttek ki. A HVG helyszínen járt tudósítói semmi erre utalót nem láttak, a környékbeliek semmit nem hallottak, s a hírt az ENSZ sem erősítette meg. Zágrábi független megfigyelők tudni vélték, hogy a krajinai rakéták a Jugoszláviából küldött Tarbuk tábornok irányítása alatt állnak, s ha az is igaz, hogy Tudjman előzetesen beszélt Milosevics szerb elnökkel a támadás tervéről, még valószínűtlenebb, hogy a gyilkos, de katonai szempontból mégsem túl jelentős szerszámokat valóban bevetették volna a horvát főváros ellen.

…

Az elemzők szerint ugyan nincs az a horvát kormány, amely Kelet-Szlavóniáról nyíltan lemondana, az ottani fronton mégsem indult támadás, csak némi tüzérségi párbaj folyt, a katonai megfigyelők szerint csupán azért, hogy a felek lekössék egymást

…

A jugoszláv hadsereg a szomszédos vajdasági területeken az utóbbi időben sok fiatalt – elsősorban magyar nemzetiségűeket – hívott be, ráadásul jelentős csapatösszevonásokat hajtott végre, talán hogy vészesetben Kelet-Szlavónia védelmére keljen. Az utolsó Krajina-folt nem 100 ezres lakossága miatt, hanem gazdasági és stratégiai okokból fontos Belgrádnak: ott még az utóbbi időkben is évente 150 ezer tonna olajat hoznak a felszínre.

…

Megtartása a Duna mindkét partjának és Vukovár kikötővárosának birtoklását jelentené Szerbiának.

A belgrádiakat egyébként nemigen rázta meg, hogy Zágráb eltiporta a Krajina többi részét. A knini és a glinai körzet amúgy is ritkábban lakott és szegényebb a vukovárinál: együttesen Horvátország területének közel egyötödét teszik ki, de 1990-ben a hazai össztermék egyhuszadánál is kevesebb származott innét. A terület legfőbb gazdasági értékét a rajta átfutó útvonalak adják. Ezek használata híján Zágrábból az elmúlt években csak egy sérülékeny pontonhídon vagy komppal lehetett eljutni Dalmáciába, ami nemcsak az utazást, hanem az áruszállítást és a hadsereg mozgatását is keservessé és bizonytalanná tette.

A glinai és a knini területen 1991 előtt 360 ezer szerb és horvát, az elmúlt négy évben pedig mintegy 250 ezer szerb élt. Tudjman elnök pénteken, 30 perccel a háború megindítása után felszólította „azokat a szerb nemzetiségű horvát állampolgárokat, akik nem vettek részt aktívan a lázadásban, hogy maradjanak házaikban, ne féltsék életüket és ingóságaikat, várják be a horvát hatóságokat”, ám többségük vagy nem hallotta, vagy nem vette figyelembe a nyugtatgatást. Mate Granics horvát külügyminiszter – szavait nem a nyilvánosságnak, hanem a genfi közvetítőknek szánva – azt jósolta, hogy a krajinai szerbek 99 százaléka elmenekül. A támadás másnapján valóban megindult a délszláv háború talán legnagyobb menekültáradata: becslések szerint mintegy 150 ezren tartottak gépkocsin és buszon, teherautón és traktoron, lovaskocsin vagy éppen gyalogosan Bosznia és azon keresztül Szerbia irányába. A hétfő délelőtt még szerb kézen lévő krajinai Topusko városkánál állítólag 20 kilométeres sorban torlódtak össze a menekültek, akiknek őseit a 17. században határőrnek telepítették e vidékre. Konvojaikat Horvátországban és Boszniában is támadások érték, talán azért, mert sokuknak kalasnyikov lógott a vállán, sőt, egyesek még komolyabb fegyvereket vontattak – Zágráb szerint megszegve ezzel a nehézfegyverek beszolgáltatása ellenében szabad elvonulást ígérő, ENSZ közvetítéssel létrejött, néhány órával korábbi megállapodást.

A krajinai férfiak Boszniába való beáramlása – jósolják az ENSZ békefenntartói – komolyan megváltoztathatja az ottani erőviszonyokat A bosnyákok joggal tartanak attól, hogy az 50 ezer fős krajinai hadsereg majdnem egésze hozzácsapódik a boszniai szerbek 65 ezresre becsült fegyveres erejéhez (a jól fölszerelt elitcsapatok állítólag már az ellenség megérkezése előtt átkeltek a határon).

…

LŐKE ANDRÁS / ZÁGRÁB

NÉMET ANDRÁS / BELGRÁD

RÉTI PÁL/ZÁGRÁB