Magyar Honvéd

1996. január 19. 3. szám 34-35. oldal

 

MYANMAR ALIAS BURMA

 

Király a szocialista köztársaságban

 

A rangooni baloldali junta az utóbbi időben sorra győzi le azokat a lázadókat, akik a 67 nemzetiség által lakott ország függetlenné válása óta maguk is függetlenedni akartak. Több mint két évtizedes küzdelem után tavaly visszaállították a központi hatalmat a karen kisebbség fővárosának kikiáltott Manerplaw-ban, néhány napja pedig egyetlen puskalövés nélkül vették be a shan ópiumkirály fellegvárának számító Ho Mong városát. A gerillaháborúk mára szinte Myanmar folklórjához tartoznak.

 

„Miközben a (washingtoni) kabinet kétmillió dollárt ajánlott fel annak, aki hasznos információval tud szolgálni az ópiumkirály elfogásához és elítéléséhez, Khun Sa a (rangooni) kormánycsapatok védelmét élvezi főhadiszállásán. Ez azt jelenti, hogy az 1993-ban kikiáltott, de senki által el nem ismert Shan Állam vezetője egyezséget kötött a központi kormánnyal.

Khun Sa kétségtelenül jó alkupozícióban van, hiszen húszezer fős magánhadserege, a Mong Tai mákültetvények és heroingyárak kiterjedt hálózatát tartja ellenőrzése alatt. Egymaga tartja kézben Myanmar ópiumtermelésének a felét, amiből évi 200 tonna tiszta heroint állítanak elő.

Lehetséges, hogy az ópiumkirály arany háromszögbeli támaszpontjaiért cserébe amnesztiát kér önmaga és katonái számára. Úgy tűnik, titokban megállapodott a juntával, hogy először területét adja át és csapatait oszlatja fel, majd bejelenti a teljes kapitulációt. A Ho Mongba érkezett kormány-erőket máris azokban a táborokban helyezik el, ahol a Mong Tai egységei állomásoztak.

Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy tavaly nyáron több ezren ki váltak Khun Sa szervezetéből, mivel úgy gondolták, hogy vezetőjük már csak az üzérkedésre összpontosít, és semmit nem tesz Shan Állam politikai céljainak elérése érdekében. Ezekkel a fegyveresekkel a jövőben is számolnia kell Rangoonnak.

Thein Swe ezredes, Myanmar itteni (thaiföldi) katonai attaséja arról biztosított, hogy a terroristaként már korábban elítélt Khun Sa semmiképp sem kerülheti el a törvényes eljárást és nem maradhat szabadlábon. Annak a ténynek az ismeretében viszont, hogy az 1988-as katonai hatalomátvétel óta az ország ópiumtermelése a kétszeresére nőtt, jó okunk van feltételezni, hogy az állami szervek is vastagon benne vannak a kábítószer-kereskedelemben.” (Részlet az amerikai Szövetségi Kábítószer-Ellenes Hivatal (DEA) Bangkokból küldött titkos jelentéséből.)

 

Washingtoni szakértők szerint a világ ópiumtermelésének több mint a fele: évi két és félezer tonna alapanyag ebből a térségből érkezik a kábítószerpiacra. Jellemző, hogy egy kiló heroin a szomszédos Thaiföldön még tízezer dollárba kerül, a világpiacon azonban már hússzor ennyibe. Nem csoda, hogy a drogüzletből élők mesés gazdagságra tehetnek szert.

A világ tíz legszegényebb állama közé tartozó Myanmarban így ma a heroinkereskedelem az egyetlen virágzó ágazat. Pedig az ország gyönyörű, földje gazdag, és ötven éve még a világ rizsexportjának a fele is innen származott. A több ezer buddhista pagodát díszítő arany értékét a század elején (mai pénzben számolva) hárommilliárd dollárra becsülték. Ebből a temérdek kincsből gondtalanul élhetnének az itt lakók.

A XI. század óta azonban egy nap sem telt el belső vagy külső háború nélkül. Myanmar mindig is katonaállam volt; uralkodói hol a soknemzetiségű ország összetartására, hol a külső ellenség féken tartására mozgósították csapataikat. Minden falu egy-egy század volt, a járás a magasabb egység, s tartományonként egy hadsereg.

Ilyen hagyományokra alapozva alakult meg a Mong Tai is, amelynek fenntartására az ópiumkirály havonta nyolcmillió dollárt költött. Khun Sa azzal érvelt, ő csupán a területén áthaladó ópiumcsempészeket adóztatta meg, hogy folytatni tudja harcát a shan nép függetlenségéért. Sokan éppen ezért szabadságharcosnak tartották, aki a többségi burmaiak uralma ellen küzdött.

 

 

 


Myanmar majd 300 ezres hadserege sem bővelkedik az anyagi javakban. Nem csoda, hogy soha nem tudta teljesen ellenőrzése alatt tartani a hét Magyarországnyi állam területét.

 

A szeparatizmus gyökerei az ötvenes-hatvanas éveknél is régebbre nyúlnak vissza Myanmarban, ahol máig száznál több nyelvet beszélnek. A két és félmilliós shan népcsoporton kívül négymillió karon és másfél millió mon é1 az ország területén, hogy csak a legnagyobb etnikumokat említsük.

A karenek már a brit gyarmati időket megpróbálták kihasználni, hogy megszabaduljanak a burmai elnyomástól: együttműködtek az angolokkal a közigazgatásban, az oktatásban és az egészségügyben. Az ország függetlenségének kivívása után is sokáig önállóságot élveztek, Kayah Állam csak 1959-ben vesztette el autonómiáját. Ezzel egy időben kellett a shan nemzetiségnek is lemondania az önálló politikai fejlődésről.

Ekkor egymás példáján felbuzdulva tucatnyi kisebbségi szervezet kezdett háborút az elszakadásért. A gyakran egymással is harcó1ó fegyveresekről azonban igen nehéz megállapítani, hogy gerillák vagy gengszterek, mivel szinte valamennyien hatalmas hasznot húznak a kábítószer termelésből és -eladásból, az arany- és fegyvercsempészetből, hogy aztán ebből finanszírozzák harcukat.

A rangooni junta brutális eszközökkel igyekezett megszilárdítani hatalmát, és ehhez a nyolcvanas években jelentős kínai segítséget kapott tankok, vadászgépek és szakemberek formájában. A központi kormány azonban még így sem bírt a lázadókkal, ezért végül kénytelen volt tárgyalóasztalhoz ülni a különféle csoportokkal. 1992 óta egyenként béke megállapodást kötöttek 13 nemzetiséggel, kivételt csak a két legnagyobb: a shan és a karen képez.

Utóbbiakhoz némi nehézségek árán sikerült eljutnunk. Egy fiatal harcos vezetett minket a parancsnok őserdei főhadiszállásához, Loikawtól valamivel keletebbre. Irdatlan sáron és átláthatatlan bozóton botorkált át előttünk fűződen öreg cipőjében, amely szemmel láthatóan túl nagy volt vékony lábaira.

A több részből álló Kareni Nemzeti Felszabadító Hadsereg helyi vezetője finoman nevet arra a kérdésre, kap-e külföldről segítséget. Katonái autóstoppal mennek Bangkokba, hogy fegyvert vásároljanak, meséli kesernyés mosollyal, amely csak a naiv idegennek jár ki ezen a vidéken. Az egyébként komor hétköznapok csendes, harsány erőszaktól mentes harca nem szerepel a nyugati szolidaritási plakátokon; a kareneknek nincsenek videói, népdalai vagy pénzgyűjtői.

- Ha az érdekli, mi hozza ezeket a fiatalokat a sorainkba, egyszerű a felelet: nem akarnak a burmaiak szolgái lenni. Itt mindenki hazafi, és mindannyian készek vagyunk meghalni a szabadságunkért.

Közben huszonéves nők gyűlnek körénk. S ahogy ők rácsodálkoznak fehér bőrünkre, akképpen akad meg a mi tekintetünk a kézfejükre tetovált horogkereszteken. Aztán erre a rejtélyre is megérkezik a válasz: az óindiai kultúrából termékenység-szimbólumként megörökölt svasztika itt a szerencse jele. Olyasmi, mint nálunk a lóhere vagy a patkó.

És szerencsére nagy szükségük lesz. Holnap vagy holnapután indulnak a frontra.

 

 

 

A soklövetű karabély egy parasztból lett gerillának túl bonyolult. Ismerni kell hozzá a távolságmérést, a számozott célzó beállítását, egyszóval dzsungelharcra alkalmatlan. Ezeknek a fegyvereknek a kezelése viszont nem igényel oktatást, használatukat még egy analfabéta is elsajátíthatja.

 

Wolf Géza