Magyar Honvéd
1996. január 19. 3. szám 34-35. oldal
MYANMAR ALIAS BURMA
Király a szocialista köztársaságban
A rangooni baloldali junta az utóbbi időben sorra győzi le azokat a
lázadókat, akik a 67 nemzetiség által lakott ország függetlenné válása óta maguk
is függetlenedni akartak. Több mint két évtizedes küzdelem után tavaly
visszaállították a központi hatalmat a karen kisebbség fővárosának kikiáltott
Manerplaw-ban, néhány napja pedig egyetlen puskalövés nélkül vették be a shan
ópiumkirály fellegvárának számító Ho Mong városát. A gerillaháborúk mára szinte
Myanmar folklórjához tartoznak.
„Miközben
a (washingtoni) kabinet kétmillió dollárt ajánlott fel annak, aki hasznos
információval tud szolgálni az ópiumkirály elfogásához és elítéléséhez, Khun Sa
a (rangooni) kormánycsapatok védelmét élvezi főhadiszállásán. Ez azt jelenti,
hogy az 1993-ban kikiáltott, de senki által el nem ismert Shan Állam vezetője
egyezséget kötött a központi kormánnyal.
Khun
Sa kétségtelenül jó alkupozícióban van, hiszen húszezer fős magánhadserege, a
Mong Tai mákültetvények és heroingyárak kiterjedt hálózatát tartja ellenőrzése
alatt. Egymaga tartja kézben Myanmar ópiumtermelésének a felét, amiből évi 200
tonna tiszta heroint állítanak elő.
Lehetséges,
hogy az ópiumkirály arany háromszögbeli támaszpontjaiért cserébe amnesztiát kér
önmaga és katonái számára. Úgy tűnik, titokban megállapodott a juntával, hogy
először területét adja át és csapatait oszlatja fel, majd bejelenti a teljes
kapitulációt. A Ho Mongba érkezett kormány-erőket máris azokban a táborokban
helyezik el, ahol a Mong Tai egységei állomásoztak.
Ugyanakkor nem
hagyható figyelmen kívül, hogy tavaly nyáron több ezren ki váltak Khun Sa
szervezetéből, mivel úgy gondolták, hogy vezetőjük már csak az üzérkedésre
összpontosít, és semmit nem tesz Shan Állam politikai céljainak elérése
érdekében. Ezekkel a fegyveresekkel a jövőben is számolnia kell Rangoonnak.
Thein
Swe ezredes, Myanmar itteni (thaiföldi) katonai attaséja arról biztosított,
hogy a terroristaként már korábban elítélt Khun Sa semmiképp sem kerülheti el a
törvényes eljárást és nem maradhat szabadlábon. Annak a ténynek az ismeretében
viszont, hogy az 1988-as katonai hatalomátvétel óta az ország ópiumtermelése a
kétszeresére nőtt, jó okunk van feltételezni, hogy az állami szervek is
vastagon benne vannak a kábítószer-kereskedelemben.” (Részlet az amerikai
Szövetségi Kábítószer-Ellenes Hivatal (DEA) Bangkokból küldött titkos
jelentéséből.)
Washingtoni
szakértők szerint a világ ópiumtermelésének több mint a fele: évi két és
félezer tonna alapanyag ebből a térségből érkezik a kábítószerpiacra. Jellemző,
hogy egy kiló heroin a szomszédos Thaiföldön még tízezer dollárba kerül, a
világpiacon azonban már hússzor ennyibe. Nem csoda, hogy a drogüzletből élők
mesés gazdagságra tehetnek szert.
A
világ tíz legszegényebb állama közé tartozó Myanmarban így ma a
heroinkereskedelem az egyetlen virágzó ágazat. Pedig az ország gyönyörű, földje
gazdag, és ötven éve még a világ rizsexportjának a fele is innen származott. A
több ezer buddhista pagodát díszítő arany értékét a század elején (mai pénzben
számolva) hárommilliárd dollárra becsülték. Ebből a temérdek kincsből
gondtalanul élhetnének az itt lakók.
A
XI. század óta azonban egy nap sem telt el belső vagy külső háború nélkül.
Myanmar mindig is katonaállam volt; uralkodói hol a soknemzetiségű ország
összetartására, hol a külső ellenség féken tartására mozgósították csapataikat.
Minden falu egy-egy század volt, a járás a magasabb egység, s tartományonként
egy hadsereg.
Ilyen
hagyományokra alapozva alakult meg a Mong Tai is, amelynek fenntartására az
ópiumkirály havonta nyolcmillió dollárt költött. Khun Sa azzal érvelt, ő csupán
a területén áthaladó ópiumcsempészeket adóztatta meg, hogy folytatni tudja
harcát a shan nép függetlenségéért. Sokan éppen ezért szabadságharcosnak
tartották, aki a többségi burmaiak uralma ellen küzdött.
Myanmar majd 300 ezres hadserege sem bővelkedik az anyagi javakban. Nem csoda, hogy soha nem tudta teljesen ellenőrzése alatt tartani a hét Magyarországnyi állam területét.
A
szeparatizmus gyökerei az ötvenes-hatvanas éveknél is régebbre nyúlnak vissza
Myanmarban, ahol máig száznál több nyelvet beszélnek. A két és félmilliós shan
népcsoporton kívül négymillió karon és másfél millió mon é1 az ország
területén, hogy csak a legnagyobb etnikumokat említsük.
A
karenek már a brit gyarmati időket megpróbálták kihasználni, hogy
megszabaduljanak a burmai elnyomástól: együttműködtek az angolokkal a
közigazgatásban, az oktatásban és az egészségügyben. Az ország függetlenségének
kivívása után is sokáig önállóságot élveztek, Kayah Állam csak 1959-ben
vesztette el autonómiáját. Ezzel egy időben kellett a shan nemzetiségnek is
lemondania az önálló politikai fejlődésről.
Ekkor
egymás példáján felbuzdulva tucatnyi kisebbségi szervezet kezdett háborút az
elszakadásért. A gyakran egymással is harcó1ó fegyveresekről azonban igen nehéz
megállapítani, hogy gerillák vagy gengszterek, mivel szinte valamennyien
hatalmas hasznot húznak a kábítószer termelésből és -eladásból, az arany- és fegyvercsempészetből,
hogy aztán ebből finanszírozzák harcukat.
A
rangooni junta brutális eszközökkel igyekezett megszilárdítani hatalmát, és
ehhez a nyolcvanas években jelentős kínai segítséget kapott tankok, vadászgépek
és szakemberek formájában. A központi kormány azonban még így sem bírt a
lázadókkal, ezért végül kénytelen volt tárgyalóasztalhoz ülni a különféle
csoportokkal. 1992 óta egyenként béke megállapodást kötöttek 13 nemzetiséggel,
kivételt csak a két legnagyobb: a shan és a karen képez.
Utóbbiakhoz
némi nehézségek árán sikerült eljutnunk. Egy fiatal harcos vezetett minket a
parancsnok őserdei főhadiszállásához, Loikawtól valamivel keletebbre. Irdatlan
sáron és átláthatatlan bozóton botorkált át előttünk fűződen öreg cipőjében,
amely szemmel láthatóan túl nagy volt vékony lábaira.
A
több részből álló Kareni Nemzeti Felszabadító Hadsereg helyi vezetője finoman
nevet arra a kérdésre, kap-e külföldről segítséget. Katonái autóstoppal mennek
Bangkokba, hogy fegyvert vásároljanak, meséli kesernyés mosollyal, amely csak a
naiv idegennek jár ki ezen a vidéken. Az egyébként komor hétköznapok csendes,
harsány erőszaktól mentes harca nem szerepel a nyugati szolidaritási
plakátokon; a kareneknek nincsenek videói, népdalai vagy pénzgyűjtői.
-
Ha az érdekli, mi hozza ezeket a fiatalokat a sorainkba, egyszerű a felelet:
nem akarnak a burmaiak szolgái lenni. Itt mindenki hazafi, és mindannyian
készek vagyunk meghalni a szabadságunkért.
Közben
huszonéves nők gyűlnek körénk. S ahogy ők rácsodálkoznak fehér bőrünkre,
akképpen akad meg a mi tekintetünk a kézfejükre tetovált horogkereszteken.
Aztán erre a rejtélyre is megérkezik a válasz: az óindiai kultúrából
termékenység-szimbólumként megörökölt svasztika itt a szerencse jele. Olyasmi,
mint nálunk a lóhere vagy a patkó.
És szerencsére nagy
szükségük lesz. Holnap vagy holnapután indulnak a frontra.
A soklövetű karabély egy parasztból lett gerillának túl bonyolult. Ismerni kell hozzá a távolságmérést, a számozott célzó beállítását, egyszóval dzsungelharcra alkalmatlan. Ezeknek a fegyvereknek a kezelése viszont nem igényel oktatást, használatukat még egy analfabéta is elsajátíthatja.
Wolf Géza